10 ponttal a barbarikumban

A múltkor szembe jött velem az erkölcs definíciója, és valamiért találkozott a Global Design fogalmával. Mire a fejemben odaértem hozzájuk, már épp kezet is fogtak, így hát meg kellett írnom ezt az esszét.

Így szól a definíció: az erkölcs az a készség, amikor a közvetlen hasznosság igényén túl az élet egészének szempontjából vagyunk képesek megítélni és alakítani a dolgainkat.

Az első, amit megfigyelhetünk a megfogalmazásban, hogy ez globális szemléletű. A második, hogy nem jóságról vagy a szeretet, a kedvesség győzelméről szól, csak egy készségről, ami formázó erő. Miért ne beszélhetnénk a design erkölcsi alapállásáról tehát? A reklámok etikájának csontját már oly sokan lerágták, talán a design erkölcsén maradt még egy kis hús, hát rajta!

Amikor Dieter Rams egyik este Vitruviussal találkozott, és beültek egy kávéra az idős (akkoriban már legalább 1950 éves) építészmesterrel, állítólag a római úr jó erősen Dieter szemébe nézett, és egy mágikus háromszöget rajzolt a szalvétára. A háromszögön egyik csúcs volt a struktúra, a másik a funkció, a harmadik pedig az esztétika. Ha nem is épp így történt, azóta kedvelem és gyártom magam is a hasonló, háromszöges ábrákat. Dieter állítólag ezután szegezte ki híres tíz pontját a Wiesbadeni Egyetem kapujára, de ez már tényleg, de tényleg csak legenda.

Mindenesetre Dieter Rams, a Braun felvirágoztatója valóban megfogalmazott designalapelveket, a 70-es években összeszedett tíz pontja pedig jogosan lett a formatervezés sarokkövévé, klasszikus filozófiává, amihez minden korszakban vissza lehet térni. Nem is magyaráznám, mások már megtették, inkább csak jelezném, moralizálásra igen alkalmas. 2017-ben egy másik tervező, Tobias van Schneider is megfogalmazta – kritikaként – a maga kifordított 10 pontját, utalva a morális tévelygésekre a designban. Íme, balra a ramsi, jobbra a vanschneideri pontok:

a jó design 10 alapelve

megjegyzések a kettős tízes listához:

a bal oszlopról sokat írtak már, de a “kevesebb több” elvét kiemelném: minél inkább nincs az, ami van, minél kevésbé árad bele az ember életébe egy tárgy, annál többet lehet találkoznunk egymással vagy titokzatos dolgokkal, vagy csak egyszerűen bámulni, meditálni. Ne légy, hogyha nem akarom.

még a bal oszlopról: ezek egymáshoz szervesen kapcsolódó fogalmak, és a profizmus mellé a morális kiállást is igénylik. A jobb oszlop viszont nem alkot egységet.

a jobb oldali listán az A/B teszteléshez: ez egy okos és hasznos módszer, de vitázhatunk abban, hogy azt, amit most alkot épp a tervezője, hogyan fogjuk tudni megjósolni, és milyen szempontok szerint jó tesztelni. Elébe lehet menni a problémáknak előre jósolható megoldásokkal, de azért azt a bátorságot hiába veszi bárki, hogy megmondja, milyen úton milyen döntést fog hozni a tervező. Javasoljuk Prosperónak, hogy varázsvesszejét a következő módon készítse el… na és ott a “borjú az új kapura”-hatás: a sznob és a közönséget minden szempontból kiszolgálni kész optimalizáló, magát designernek mondó, de teremtésre képtelen marketinges slepp, akik mindig, minden új dolgot először kegyetlenül leszólnak, majd mikor kiderül, mégis erre tart a forradalom, beállnak mögé és ujjongva hirdetik a jóságát annak, amit korábban szidtak. 

Azt, hogy a design nem feltűnő, a farizeus tervezők automatikus hírlevélfeliratkozással, optimalizált reklámokkal, kuponokkal és személyre szabott, de mégiscsak kéretlen, poénos jelenléttel próbálják megkerülni. Befurakodás-design? A márka egy személyiség, a személyiség sokféleképp viselkedhet. Milyen fura lett volna, amikor 2009-ben a Magyarországon oly népszerű Brokernet vagy Questor csapatának vezetőiről egy jós meg tudta volna mondani, hogy mi lesz a sorsuk, és az erőszakos és magabiztos ügynöküknek, aki kockás papíron vázolta nekem, hogy miért jó, ha százezreket félreteszek az ő számlájukra, mindezt előre megmondhattam volna, nyilván nem hitte volna el… de az is lehet, hogy azóta egy másik ilyen birodalmat segít épp fölpumpálni – inkább ne zavarjuk meg. A normális design mellett folyamatosan épülnek ki párhuzamos univerzumok, támogatói rendszerrel, ügynökhálózattal és konferenciákkal, amik óriásira duzzadnak, mielőtt kipukkadnának. 

Ha nem a klasszikus alapelveket vizsgáljuk, hanem a designereket, más tervezési attitűdök is eszünkbe juthatnak, pl. az egyik, hogy “zárjuk már le ezt a projektet”. Vagyis a designerek (tervezőgrafikusok, formatervezők) nem feltétlen akarnak rátalálni a kényelmetlen és nehéz ramsi szempontokra. Például itt van ez a nyuszis pendrive: nem akart sem időtálló, sem a legapróbb részletekig alapos, pláne nem kevés lenni, hiszen az eredeti funkciónál, a pendrivenál pont egy nyuszinyival több.

pendriverabbit vs minimal

Ami persze legtöbbször lehetetlenné teszi a használatát, hiszen nem fér be az egér mellé az USB portba, plusz leesik és elvész a kupakja, így életének nagy részét anélkül éli, figurája pedig minél cukibb, annál gyorsabban megunható. Az ilyen tárgyak a biszbasz kategóriájába tartoznak, nem a designéba. Anyák, nagyanyák, ne nézzétek le gyerekeiteket és ne vegyetek nekik biszbaszokat! Tiszteljétek kérdéseiket, problémáikat, és ne árasszátok-fárasszátok el őket helyettesítő mesékkel, hogy még egy és még egy és még egy generációnyi időt kelljen ebben a szellemi sötétben tapogatózva eltöltenünk! Mert pl. – maradva a pendrive és a nyuszi problémánál – el lehet képzelni egy fémlapot, ami egyúttal a bedugható USB-chipkártya is, aminek a fogórésze parányi gravírozott nyúlfigurát idézne, megindokolva a nyulazást azzal, hogy megismerhetővé, személyessé teszi a tárgyamat, és akkor még népnevelésről is beszélnénk, de most a képzeletbeli designdiktatúrában, ahol én lennék a feljelentő vagy a diktátor, már épp kihallgatom az elémhurcolt áldesignert, vasra verve maga után rángatva az öntőforma szilikonos 3D figurájának renderelőjét és a műanyagos cég képviselőjét is, akik mind dadognak valami zavaros sztorit, mígnem leordítom őket: A cukiság a nép ópiuma! Őrség, vihetik! És egy legyintésemre felpakolják őket is a minimál-átnevelőtáborba induló teherautó platójára, a többi cukitárgybűnöző mellé. Persze az erőszak sem oldana meg semmit, de – amint érzékelhető – már megint a moralizálásnál kötöttünk ki. Ha pedig az egész társadalomra, országra, kultúrára vizsgáljuk meg a nyuszis pendriveok problémáját, azt láthatjuk, hogy ezek a tárgyak “a közvetlen hasznosság igényén túl” az “élet egészét” behálózzák, amolyan alternatív világot hozva létre. Most nem a jövő régészei szempontjából kérdőjelezem meg a nyuszis pendriveokat, elgondolva, ahogy 3000 év múlva egy halomsírból előkerül egy ilyen USB-s cucc egy csontváz nyakából, és nem értik, miket hittek a régi emberek, mert nem ez az érdekes, hanem hogy milyen sokan vannak, akik a biszbaszok megrendelői, élvezői, rövid életükben használói és eldobói. Akik nem tudnának eljátszani egy nyaláb fűzfavesszővel, 5 csapágygolyóval, hanem csak ilyen előre megírt történetek, szimbólumok mindig eldobható és sohasem lebomló szereplőivel. Ha pedig életük egészét, a közvetlen hasznosság igényén túl is ilyen efemerségek hálózzák be és működtetik, akkor a korszakot, amiben élnek, a kultúrájukat nem lehet fejlettnek, legfeljebb kiszolgáltatottnak tekinteni: igen, ez a Barbarikum időszaka. Az ipari forradalmak több hullámban érkeztek, több hullámban kínálva fel technológiai lehetőségeket, amiket viszont csak a társadalom mezőfüggetlen tagjai értettek meg és használtak ki – fejlesztőnek, feltalálónak, tudósnak hívjuk őket – a többiek számára csak a Barbarikum sötét évszázadait hozta el ez a “forradalmi hullám”: máshogy sötét, mint a középkor, de sötétnek sötét, ideológiailag kiszolgáltatott, és identitásra éhes tömegeket mozgatni tudó kultúra.

Kezdjük az Amerikai Álommal. Ma már úgy vélem, pont az a lényeg, hogy ez az álom álom marad örökre, és hogy a történelem egy bizonyos korszakát, egy sajátos, kivételesen szerencsés együttállást jelöl. A fejlett dolgok olyanok, amikhez bárki hozzájuthat, a kultúra bármely tagja beavatott lehet, legfeljebb soká kell küzdenie érte. Ha a hozzájutás azért korlátos, mert más rasszhoz tartozol, ne habozz kimondani, az egy barbár, expanzív kultúra. Ha azért korlátos (azaz pl. korlátoz téged), mert szegény országban születtél, vagy mert nő vagy, vagy olyanban hiszel, amit állítólag szégyellni kéne, akkor a kultúra, amiben élsz, barbár. Barbár, együgyű, véges, nem globális. És itt nem a globalizációt, mint a kapitalizmus egyik korszakát, hanem a globálist, az általános érvényűt értem. Amikor egy olyan utópiátról álmodunk, ahol minden tárgynak helye és rangja van, minden anyagot értéknek tekintenek, és minden végterméket nyersanyagnak, akkor is, ha sok van belőle, és nincs (újra)hasznosítatlan hulladék, nincsenek felesleges előjogok, és mindenki képes az egyensúlyra, akkor onnan visszanézve a mi kultúránk a lebomolhatatlan nyuszis pendrivejaival a hamisítatlan Barbarikum. Nem javít ezen, hogy sokan iskolázottak, sokan szeretnek gondolkodni, startupos hipszterek chatelnek a reggeli napsütésben. Mert az expanzív kultúra megengedi, természetesnek tartja a design alapelveinek megszegését, bármikor bárkinek, tehát megfogalmazza ugyan a jóságot, de egyből fel is ment, hiszen olyan bonyi, nem? Amikor tényleg átállunk a fenntarthatóságra, az azt is jelezni fogja, hogy a design úgy lett a szépségé, ahogy a preszókratikusok képzelték volna – szépség és erkölcs egybeforr. És a Barbaricumból átlépünk a fejlett kultúrák korszakába. A történelem ilyesféle küszöbén állunk épp.

Vannak tehát a tervezők, és ennek örülni lehet, mert a 19. században “hivatalosan” még nem voltak, legalábbis túl sokakat tartottak közülük művésznek. Ez még így, 150-200 év múlva is sokszor így van, és így is marad, amíg nem tiszták és nem közismertek a design alapelvei; sokan fognak ott is művészetet látni, ahol design van. Vannak tehát a tervezők, és van egy csomóféle ideológiájuk, amivel nincs baj. Pont nem az a baj, ha valaki például historizáló tárgyakat alkot, vagy posztmodern vagy steampunk, hanem az, ha még csak nem is tudja magáról, hogy kicsoda, hogy kivé-mivé lehetne, és hogy a többiek kicsodák. Ez a háromszög segít megérteni a designerek viszonyát magukhoz, és – mivel minden szentnek maga felé hajlik a keze – alul középre helyeztem el a nagyszerű tervezők parnasszusát, ahol Lovegrove, Rashid, Frutiger, Bass vagy épp Rams ülnek a felhőn, a lábukat lóbálva. Szerencsére jó sokan vannak.

a designideológiai háromszög

képmagyarázatok a háromszögemhez:

posztmodern iskolák: főleg Olaszországban és leginkább a 80-as évek elején jelentkezett formatervezői irányzatok, műhelyek, amik szándékosan kritizálják, karikírozzák a karótnyelt németes ideologikus designt, a bauhausos maszlagot, ráadásul paradox módon egész izgalmas és használható dolgokat terveztek – nem hiába, az olaszok nehezen hibáznak ilyesmiben.

formaművészeti törekvések: amikor a formatervezést művészeti ágnak tekintik, lévén a craft a képzőművészet rokona, vagy épp egyenesági leszármazottja. De – ahogy ezt láthattuk – a design elsősorban nem a művészet dolgaival él, bár művelhetik művészek is.

bauhaus, utópikus törekvések: a Bauhaus sikere, hogy megteremtette a tervező személyét, fogalmát, elhelyezte a társadalomban, mindenkinek feladatot jelölt ki, de a 20. század vége, 21. század eleje felé sokaknak elege lett a sokszor túltolt balos ideológiákból; főleg azoknak, akik ezt már amúgy is természetesnek tartották, értették és csinálták.

historizálók és fundamentalisták: mint a vallásoknál, a különböző izmusok, neo-izék egy csomó tiszteletreméltó kötöttséget is továbbhurcoltak a tisztelgő utókor számára, akik e nagy tisztelet miatt megfeledkeztek-megfeledkeznek a kézenfekvő ötletekről, és nagy tiszteletük jeléül elfelejtenek tervezni és haladni a technológiákkal. Mint mesterek lehetnek tiszteletreméltók, de mint tervezők semmit sem érnek.

kínai biszbaszbiznisz: egy kultúra – a kínai – képes saját 5000 éves múltját, nemzeti büszkeségét feladni, és más kultúrák előtt megszégyenülve a világ legkülönbözőbb kapzsijainak, fukarainak és ostobáinak szolgájává lesz.

styling: formajáték stílusjegyek mentén, a design rokona, átkacsintva a szobrászat felé. Steampunk vagy futurisztikus speakerek és madmax-chopperek.

egyéni tervezői életutak: ahogy Kant is mondta, az erkölcsi törvény BENNEM van, vagyis a tervező személye a fontos, és a ramsi értelemben nagyszerű design a helyesen felmért és értelmezett ideológiákon múlik. Mi fontos és mi nem, hogyan állítsam össze a fontossági sorrendet a 10 pontos listához. Csak a szokásos paradoxont tudom ismételni: egy agy sokszor több, mint egy vállalatnyi agy.

paraszti logika: a túlélési kényszer megtanít a legegyszerűbb megoldásokra – ennél csak azért jobb formatervezőre bízni a tervezést, mert tanult, globálisan képzett ember, és így sok paraszt bújt el a fejében, de ez a lényegen nem sokat változtat.

Tudom, nem azon az egy eldobott nyuszis pendriveon múlik a Föld sorsa. Az élet egészének szempontján viszont múlik. Az élet meg a pillangóhatáson, amikor random ember megeszi a denevért és ettől megváltozik minden. Amikor százezrek halnak meg egy vírustól, nehéz a formatervezésre összpontosítani, pedig olcsó ideológiák helyett ezzel mennénk sokra. Vagy még ácsorgunk jó 100-150 évet a Barbarikumban a nyuszis pendriveunkkal a nyakunkban.