cukortáj

A képen cukorkát láthatunk: eye-candy. Cukor az agynak, ismerhetik a vércukor szerepét, akik már sportoltak.

Az a kérdésem, mit is kezdünk egy olyan képpel, ami pusztán hangulat?

Egy sietve összeeszkábált zenei hasonlattal kezdem: zeneinek mondhatunk többféle hanghalmazt is, dallam szerint, hangszínek izgalmassága szerint és ritmus szerint is. Az indiai zene a komplex ritmusképletek irányába fejlődött, az európai a komplex hangtartományok és összetett dallamok felé,  és a 20. sz. közepétől elkezdődött egy harmadik irány is, a hangszínek sokféleségével kísérletező. Attól függ, mit várunk a zenétől? Titkot, költőiséget, beavatást, átlényegítést… valamit, amire úgy gondolunk, érdekes benne lenni. Nem annyira a gondolatoknak, inkább az idegrendszernek, szőröstül-bőröstül. A hangszín-kísérletek önmagukban érdekesek, dallam és ritmus nélkül is képesek az átlényegítésre: létezhet már eszköz, ami bejelentkezett az összes teremtő szerepre, és szemléletváltásra kötelez minket. A hangok változtatható grafikus görbéi és a zeneiség ilyetén szegényedése-gazdagodása az újdonsült zenei tájakon figyelmünket a kételyre irányítja: hogyan hagyhatjuk magunat így megvezetni? Mi, akik Schubertet szerettük, vagy Rachmaninovot, vagy csak egyszerűen a popzenét, így bekapjuk a horgot, és kottát látunk a serum szoftverének kezelői felületében, zenét a torzítások végeláthatatlan egymásutánjában, és még beszélni is tudunk a zenei élményről, és tájnak hívjuk.

És itt foghatjuk meg a lényeget: a táj fogalmával. A messzi és érdekes tájak csábítóak, a jutalomutazást, a mars meghódítását, az egzotikumok habzsolását jelentik. A makrotájak az anyag új szépségeit, az univerzum nagyobb léptékű tájai a legkisebbekhez hasonlóan a párhuzamos valóságok berángatását jelentik látómezőnkbe. Akkor tudunk egy zenére, vagy egy képre gondolni, ha tájként gondolunk rá. Valami, plusz tájként. A kép, ha nem ad valami korábbi konszenzus szerinti fogódzót, tehát nem csendélet, tárgyfotó, nem akció, nem csoportkép, portré stb., akkor agyunk robotpilótára kapcsol, azaz tájéként kezeli a látványt. Egyik halmazba sem tartozik, vagyis valami táj. Valamilyen korábbi élménnyel akarnánk összevetni a mintázatot, valamivel, amiben már egyszer benne voltunk, mert csak ez az egy útja van annak, hogy értelmezzük a látottat. És ezt használja ki a HDR, valahogy mintha az expresszionizmus valamilyen folytatása lenne minden ilyen látványértelmezés, ahol mindig a “bárcsak itt lehetnél” érzése tölti el az alkotót vagy a nézőt. A tájat, tájságot természetesen a nézőpontváltások sorozata tudja igazolni, nem akarok most semmit a képtől, csak egyáltalán képnek tartani, inkább belehelyezkedem egy bogár, egy baktérium, atka, vagy egy magasan repülő drón, műhold, egy pásztázó mikroszkóp helyzetébe, mint egy kisgyerek. Az óriásira nagyított, de még a cukorkaságból valamit megőrzött makrofotó csillagközi port, jeges felszínt és ásványokat is asszociáltat magának. Úgy vész el az eredeti jelentés, lassan, apránként, hogy alkalmat hagy a többi jelentésnek, hogy belekapaszkodhasson.

(katt a képre)