Nem, várhatóan megváltozik
Szerkezet, ami kételyeket ébreszt. Mert közelről már nem nem egészen az: jelenetése utólag alakul ki, utólag ragad rá a képre. Ez műfaj: a makrókép nem enged kapaszkodót, inkább új hangulatot teremt.
A megjelenítőtechnikák fejlődése és a designerek “lassú távolodása az analóg világtól” egy felemás helyzetet eredményez, ezt láthatjuk mostanában: ma egy animációsnak, egy grafikusnak az jelent értékes tapasztalatot, ha valaha az életben öntött papírt, hegesztett, betonozott, ha közelről tapintotta, formálta az anyagot. Ez a hephaistosi szokásos gesztus, ez a lejárt lemez a digitalizálódással egyrészt valami régit, avíttat, valami cikit kezdett el jelenteni, de azért mégis maradt olyan konzervatív az elménk, hogy nem szeretünk olyan anyagot mutatni digitálisan, amit nem ismerünk fel (mert nincs róla előképünk “analógiából”). Az a rohadt analóg világ felértékelődik tehát. De a művész/tervező mégis mutat egy távolságot tőle, “szerűzni” kezdi az anyagot: a festményen a szikla olyan anyagszerű, a logóban a szárnyakat igyekeztem anyagszerűen mutatni, stb. Nos, ez balgaság. Minden anyag szerű, mert mi mindig az anyagot látjuk. A fény is anyag, olvassunk utána! Ezt a képet Terplán Imola készítette, üveggolyó-fotózás feladatot adtam ki a csoportnak, és ha mondhatjuk így, a szerű közepébe trafált vele (a kép részlet):
Az üveggolyót, a fizikai létezőt laptop monitorján állva, annak fényében fotózta le, az állítólagos szerűség adta a fényt a fizikai valóhoz. Nos, a szerűség is való, a kép minden része azonos fizikai valóság.
Viszont mégsincs egészen igazam, mert a nyelv mindig megtalálja, a maga hibáival találja meg azokat a lényeges részleteket, amikről beszélni kéne. A blogindító fotóm elemzésével hoznék erre példát: úgy szoktam ezt tanítani, hogy azt mondom, a képet a photoshopban csak analóg módon munkálom meg, azaz, csak eme feltételezett anyagi valóság, annak kidomborítása a cél. Ez pedig vagy nyelvileg hülyeség, vagy egy önellentmondásra mutat rá, a digitálisban analógizálok, sőt, igyekszem túlanalógizálni a képet, kimaxolni az analógia kútjait. Erre a túlvalóságosításra példa a HDR fotó, de a makrofotózott rovarok, a néhány adjusztálás után a málnahab fotójából készült egész “élethű” galaxis látványa mind azt az igényt pedzegetik, hogy ha nem is olyan primitív módon, ahogy az anyagszerű kifejezés teszi, de mégis vezessünk be valami terminus technicust a szerűsítésre, szerűsködésre.
Olyan ez az egész szerűzés, mint amikor egy szép, dimbes-dombos kanyargós úton vezetem az autót, és arra gondolok, olyan szép ez az út, hogy el kéne jönnöm erre kerékpárral is, sőt, máskor esetleg motorral, vagy gyalogszerrel, és az élmény, azaz a táj, az út minden alkalommal más lesz. Nézőpontváltás: én is ugyanaz maradtam, az út is, az élmény pedig minimum háromféle. De egyik élményre sem mondom, hogy a másikhoz képest szerű, hanem azonos valóságok. Viszont ha mégis el szeretném mondani a nézőpontkülönbségeket, valami nyelvi engedményt kell tennem, amivel nyilván a nyelvi böszmeségeknek kedvezek, vagyis a szerűzés költőisége mégis létjogot kap. Talán döntsön a kedves olvasó, szerűz vagy nem – ez nem is olyan egyszerű.
(katt a képre)
