Meghalt Baudrillard, éljen Baudrillard!

Jean Baudrillard filozófus, a designelmélet megkerülhetetlen alakja 1984-ben írta A tárgyak rendszere c. könyvét. Az azóta eltelt évek a filozófus állításainak felülvizsgálatára indítanak: néhány mondata ma is zseniális, néhány viszont fejlesztésre, kiegészítésre szorul. Szó lesz a biszbaszokról és a miniatürizálásról. Laudációs recenzióm szükségszerűen életmódszociológiába csúszik át: ígérem, igyekszem majd a kritikus pillanatokban a design felé taszigálni.

A 80-as évek időszaka tele volt olyan találmányokkal, amik a fogyasztók életét kényelmesebbé tették, Baudrillard pedig ezzel a trenddel kezd valamit akkor, amikor azt állítja, a gépek lassan átveszik az uralmat és az ember már csak mint üres forma, tétlen lény, a gombok nyomkodását, a folyamatok irányítását végzi: minden elektromos lesz, és mindenütt – a köztereken, lakásokban – a totális kontroll állapota elhozza a kényelmes tétlenséget. Azt kérdem, mi lett ebből a jóslatból, hol tartunk? Tanulságos a design fejlődése ezalatt a majdnem 40 év alatt: ahogy az szokott lenni, néhány találmány meghonosodott és továbbfejlődött, néhány pedig kihalt és nevetségessé vált. Sokfelé születtek hazai és nemzetközi tárgy- és környezetkritikus írások, tematikus gyűjtemények (Designcenter, Kis magyar snassz és neociki), én nem az egykori vagy mai önmagunk kritikáján vagy mulatságossá tételén szorgoskodom, bár ez, mint melléktermék elkerülhetetlen, hanem csak ezt a tételt akarom igazolni vagy cáfolni, hogy akkor valóban jönnek a gépek és mi elsatnyulunk? 

Azzal kezdtem, hogy minél nagyobb baromságokra kerestem rá: elektromos dugóhúzó, elektromos borsőrlő, és – ki lehet találni – mind létező és kapható tárgyak. Baudrillard használja a gadget szót, amivel utal tárgyaink kérészéletűségére. Milyen árulkodó, hogy lefordíthatatlan (bigyó, biszbasz, Baudrillardnál: izé), hiszen nincs is konkrét jelentése: az a lényege, hogy funkciója legtöbbször homályos, a funkciót kétségbevonó vagy cinikusan újragondoló, a fogyasztó tétovaságára, határozatlanságára építő – nélküle is teljes az élet. Az evolúció analógiájával: a 70-es, 80-as évek óta némelyik tárgyunk kihalt, némelyik túlélte és tökéletesedett; vannak találmányok, amik fölfelé buktak (pl. a Dyson megvalósította a morzsaporszívó-álmot), vagyis az egyéni háztartások helyett az iparban használják őket, vagy az iparból jöttek és oda is mentek vissza. A kihalás és a túlélés nem biztos, hogy mindig azt jelenti, az adott design szerencsétlen, vagy hogy a probléma álprobléma volt, itt az emberképünk változásával, reményeink és önbecsülésünk mérlegelésével is számolnunk kell. És persze megint igaz a tétel, hogy mindent 30-40 év alatt találnak fel 🙂

Természetesen filmek, regények-képregények vagy influenszerek is befolyásolták tárgyaink elterjedését: például a fodrászatokban mindig volt egy széksor, ahol a hölgyek búrás hajszárítók alatt ülve magazinokat olvastak, ami nagyon passzolt volna sci-fi képregények jeleneteihez is (fejre szerelhető kiegészítés, különleges kapcsolat, a lineáris tér titkos rendje), és kedvezett az olyan frizuradivatoknak, amihez ez a kíméletes hajszárítás elengedhetetlen volt – na és az életmódmagazinok olvasására is biztos alkalom kínálkozott, bennük a cikkek a legújabb biszbaszokkal fejlesztésekkel. Nem utolsó sorban adalék a korszakhoz, hogy 1989-ben indult a TV SHOP, ami sokak gondolkodását megváltoztatta, a csalók és biszbaszgyárosok tevékenységét kanalizálta. Itt utalnék a Southpark idevágó jelenetére, amikor az öregek otthonából teleshopban rendelt szarbonit álékszer teleshop-bemondóját felhívja az öreg: Öld meg magad! (I said, “you should kill yourself.“)

Tehát, a baudrillardi kérdés, ment-e a 80-as évek háztartási designrobbanásával a világ elébb, és ha nem, mi volt a baj? Először is, amire nem lehetett számítani, ma itt vannak az okoseszközök, okosotthonok, a vezérlés és programozás ezer áldása és frusztrációja (siri, googleplay, stb). Aztán itt van az a nehézség, hogy az ember mégsem szeret elsatnyulni, és valahogy megtalálja a módját, hogy a sokféleképp vezérelt és kontrollált környezetéből kikerüljön, azt meghekkelje, vagy mégiscsak ősemberhez méltó veszélyes dolgokat csináljon vagy “hősihez hasonló” halált haljon. Virágoznak az extrémsportok, pl. a parkour, ahol egy rossz mozdulat, és biztos a halál. A természetet szívesen tekintjük veszélyforrásnak, nem pusztán romantikus helyszínnek (solo climbing), népszerűek az egyre durvább küzdősportok és érdekes ellentét bontakozik ki a természet leigázása és védelme közt (Ford Ranger reklám 1920-ból, két vagy három értelmezési tartománnyal: 1. milyen jó, hogy végre a patakban megyek az autóval, 2. hát nem szakad meg a szíved, természetvédelmi területbe így belepiszkítani? 3. voltaképp ez egy valóságnintendó, csak erről nem tájékoztattak eléggé).

A tárgyak gazdaságossági kritériuma: mit ad és mit vesz el? Amit ad, általában tudjuk, amit elvesz, az az időnk, a reprezentáció szolgálata – a tárgy ugyanis úgy reprezentál minket, ha használjuk: vagy a szabólőrinci analógiával, ha minket használ. A 80-as években történt, jött fel a szomszéd a lépcsőházban, kezében doboz, vörösödött az erőlködéstől, kérdeztük, ne segítsünk? – Nem kell, könnyű nyugatnémet – volt a válasz. Szóval, szolgálni kell a reprezentációt. De akkor konkrétan mit ad tehát? Élményt, kalandot, dicsőséget. És mit vesz tehát el? Időt, nyersanyagot, teret az életünkből. Ami eltört, elgörbült, a jólnevelt gyerek a papa asztalára rakja. Egyre óvatosabban töltünk le alkalmazást, mert tudjuk, meg akar változtatni, a sorsunk alkatrésze akar lenni, életünkbe beleszólni, “a saját érdekünkben” küld értesítéseket – egyszer csak elég lesz. A tárgyak szabólőrinci kritériuma: Mint lámpa, ha lecsavarom, Ne élj, mikor nem akarom (Semmiért egészen). Legjobb lenne, ha más mosogatna, ha a tárgy magától a helyére kotródna, ha már látja, nem akarjuk. Az lenne az igazán okosság.

Volt több időszak az emberiség életében, amikor az uralás, a vezérlés igénye feledtette a biszbaszgyűjtés veszélyét. Aki kezelt már hagyatékot, tudja jól, miről beszélek: a saját idejükből, céljukból, életérzésükből örökre kizökkent, hátrahagyott tárgyak vagy múzeumba, vagy szemétdombra valók. Jelentésük súlyos, megterhelő, kínkeservesen megtanítanak a semmi megbecsülésére. A csapda mindig ugyanaz: az egyszerű képességeket kívánó problémák megoldása bonyolult problémákhoz vezet, amik megoldása  vagy sikerül, vagy még bonyolultabbá válik a helyzet. De a gadgetek negatív spiráljára csak időtávlatból látunk rá.

Amikor az adathordozók – úgy tíz éve – a pendrive fázisában voltak, úgy jártam a nyomdába, a barátaimhoz, a megrendelőkhöz vagy akár az iskolába tanítani, hogy a nyakamban lógott a pendriveom, rajta a printelendő vagy prezentálandó anyaggal. Amikor először a nyakamba vettem ezt, az a szomorú hangulat lett úrrá rajtam, hogy akkor tehát most már ezentúl mindig ezzel a biszbasszal a nyakamban kell élnem, amit ha elhagyok, nem leszek kompatibilis, nem tudok printelni, tanítani, és milyen rossz, hogy – mint betegek nyakában a pészméker – ez a plusz tárgy kísér el utamon. Hogy van még egy valami, ami akár nem is lehetne. Aztán akkor is rosszul voltam, amikor a laptoppal jöttem-mentem, hogy itt-ott a várakozás idejét alkotással töltsem ki, de éreztem, inkább megköt, mintsem felszabadít: nehéz és óvatos bánásmódot igényel, nem bírja a hideget, a meleget, a párát, a rázkódást, vagyis azt, ahogy élek. Most, amikor felhőbe és telefonba költözött minden és az emberiség leszokóban van a printelésről, végre fellélegezhetek. Legjobb, ha egy tárgy nem is létezik, de ha már, akkor az a jó, ha nagyon egyszerű vagy egyszerűen működő, vagy ha ez mégsem oldható meg, akkor ha nincs rajta csomópont, vagy ha van, kevés, és ha nem igényel elektromosságot, karbantartást. 

Ha a szocializmus társadalmi kísérlet volt, azt is lehet mondani, ez a 80-as évek biszbaszrobbanása fogyasztói társadalmi kísérlet. A polgár, a fogyasztó már rég elindult “a lejtőn”, már nem képes saját maga előállítani vagy megjavítani a tárgyait, mint a paraszti társadalom tagjai egykor, de még nem is olyan gazdag és ügyes, hogy mindenből a legjobbat érdemelje. Szokás hivatkozni a tervezett elavulásra, de én itt egyszerű lenézést látok: van egy sereg olyan tárgy, amibe ha fémet raknak műanyag helyett, vagy a falvastagságot 0,2 mm helyett mondjuk 0,35-re veszik, máig vidáman működnének, de valahogy “nem illett feltételezni” izomerőt, odaszántságot a fogyasztótól. A tervezők emberképe a direkt elsatnyult lény: inkább valami játszadozó, finomkezű aranyhörcsög, mint filmhős – egyébként a filmhős sem a nagyszerű ember, hanem aki úgyis mindent megengedhet magának. (már tudom, mi zavar igazán az akciófilmekben: mindig ugranak, ütnek, ütköznek, törnek-zúznak, és azt sose mutatják, ahogy takarítanak, lábadoznak, reparálnak – micsoda példaképek!)

De a használati tárgyak jelenléte nem volt mindig ilyen nyomasztó, ilyen körülményes – lássunk néhány kedves példányt és figyeljük az utóéletüket – hogyan sikerült túlélniük a 80-as éveket! A sokszáz féle tárgyból néhány jellemzőbbet vettem elő – túlélésért folytatott küzdelmük eredményességét pedig teljesen szubjektív és pofátlan módon pontozom 0-tól 10-ig, 16 tárgyat feltalálási idősorrendbe állítva. Nyilván azokat, akik szeretnek a múltban élni és tojásstopper-használók, meg tekerős kenyérszeletelőjük is van, nem tudom figyelembe venni. Ahogy a beépített és a szabadonálló konyhák vitája is egy saját műfaj, a tárgyak szeretete is az. Példaképem az az ember, aki megfeni a kését, majd azzal vágja a zöldséget és megissza a teáját, mielőtt kihűlne. Nem feltétlen az a kérdés, ki nem tud késsel kenyeret vágni, hanem inkább az, miféle láz tüzelte az embereket, amikor ennyiféle gépet és kütyüt bírtak beszerezni, hogy sokkal körülményesebbé tegyék az életüket?

tolós kézi fűnyíró – weekendházak állandó tartozéka (volt). Az első kovácsoltvas példányt 1830-ban adták el Angliában. Ideális pázsit esetén működőképes, de ha nem egyenletes a fű vagy a talaj, már nem jó semmire. Áttételei annyi súrlódási erőt emésztenek el, hogy nyírásra már nem jut elég. Csak kis területet nyír, fárasztó a tologatása, viszont a robotfűnyíró felismeri és kikerüli. 2

összecsukható pohár – 1860-ban is gyártottak már összecsukható szabadkőműves (!) díszpoharat, ezüstözött acélból, 1900 körül pedig már szerte Amerikában elterjedt (sok olyan szomorú eset volt, amikor a szomszéd farmernak volt whiskeyje, de nem volt pohara). A 70-es, 80-as években általánosan használt műanyag kempingtárgy ma is létezik, csak a merev műanyaggyűrűk kopását és így a tárgy vízáteresztését kellett kiküszöbölni. A megoldás vagy az inox acél vagy a szilikon (pontosabban: termoplasztikus elasztomer). Erre született 2012-ban a Pokito, egy precízen méretre hajtogatható pohár, és mentette meg a designt az igényes utókor számára. 10

szőnyegseprű (tilitoli) – több, mint 140 éves találmány. A port ugyan nem szedi föl, a vastag szőnyeget utálja, a gyűrődő felületet is, a szegélytől viszolyog. Nem alapos és ha a sarokba állítják, nem marad ott, hanem kigurul. Tipikus fél- vagy negyedsiker. Viszont a gépi ipari kivitelt használják profi takarítók! 4

tojásfőzőgép – ez ősidőktől rendelkezésre áll, akárcsak a kenyérsütőgép: a tojásfőző neve fazék, a kenyérsütőé pedig sütő. Sőt, Erdélyben a kettőt ötvözik, és fazékban sütnek kenyeret. 2

elektromos palacsintasütő – olaj nélkül is működik, és csak kicsit lassabb és körülményesebb a palacsintasütés, mint egy palacsintasütővel. 1

tekerős konyhai reszelő – a Moulinex sikerdarabja, pontosabban maga a cég is erről a darabról, erről az őrlésmódról kapta a nevét. Az első széria még puszta fémlemezből volt, így évtizedekig jól lehetett használni, később megcsinálták a félig műanyag és kicsinyített, silányított verziót is: amivel lehet sajtot, fokhagymát vagy csokit reszelni, így van, ami túl kemény, és van, ami túl puha neki, bármi eltömíti, egy gerezd fokhagyma pedig csak összekeni anélkül, hogy kijönne belőle, viszont soká kell mosogatni – tipikus álmegoldás. 2

tekerős kenyérszeletelő – segít annak, aki nem tudna kenyeret szelni. A szeletelés egyébként hagyományos műfaj, és az igazi kihívás a prémium sonkák szeletelése szokott lenni, nem a kenyéré. A kisebb problémára adott félmegoldások a jól kitalált megoldások utánérzései: a Berkelt, vagy a dán Evát utánzó szovjet, vastagságállítós példánnyal például az a probléma, hogy öntapadós tappancsai egy idő után nem működnek a morzsák miatt, és a fix pontot vesztett eszköz használhatatlan lesz. 1

tojásstopper – nagyszerű, sokszor feltalált találmány és design, egyedül az a baj, hogy már minden telefonon (is) van stopper. 0

habszifon – ez a találmány máig él és virul, patron is van szaküzletben, csak az általános háztartási használatból szorult visszább. Egyébként tipikusan fölfelé bukott, a profik habszifonisták. Kinyomója a poroltó ravaszának működési elvét vette át. 7

elektromos szamovár – a design megítélése teázási szokások függvénye. Egész nap ugyanaz a finom, állott, meleg tea? Na és az odafigyelés, a mosogatás nyűgje. 2

szájzuhany – klinikailag igazolhatóan hasznos, a 80-as, 90-es években elterjedt, mára kissé kikopott szájhigiénés eszköz. A fogínynek jó, de nem váltja ki a fogselymet, vagyis fél- vagy inkább háromnegyed-megoldás. 5

elektromos konyhakés – A elektromos kés szabadalma 1964-es, és inkább a sebészet számára volt fontos. A 70-es években a Moulinex fejlesztett egy időtálló típust, 40 (!) éven át használt példánya is volt. Mára a háztartási használat jócskán visszaszorult, szinte eltűnt, a prémiumságot inkább a megfelelő méretű, egyensúlyú és élű acélkés jelenti. 2

joghurtkészítő – sok adag joghurt fejlődik egyszerű kezelhetőség mellett, a hátrány esetleg az, hogy a joghurtműfajból általában egyetlen ízvilágot képvisel. Na és az odafigyelés, a mosogatás nyűgje. 3

késélezőgép – Az első elektromos élezőket valószínűleg az Eastman fejlesztette ki textilvágás céljából. A Philips élező voltaképp egy ferdén elhelyezett köszörű, jó hangos és többnyire túl sok fémet szed le, aminél a kézi fenőkő finomabb, használhatóbb élt képes készíteni. 1

zöldségaprítószett – sokszor feltalált összerakható szett, talán épp most is dolgoznak egyen. Aki használta, lehet, hogy megtapasztalta, milyen praktikusan vág egyenletes szeleteket a zöldségből, majd végül az ujjunkból is. 0

(Érdemes kicsit elidőzni e zöldségaprító formavilágánál, ahogy egyrészt tökéletes formájú zöldséget feltételez, másrészt megenged egy lépcsős formajátékot, olyan egyeneseket használva, amik tipikus 80-as évek ornamensei valami újhullámos lemezborítóról vagy a Memphis Design valamilyen posztmodern lépcsős bútorának reszelős parafrázisa.) De hogy ellenpéldát is mutassak, és érveljek a másik oldal mellett, a 2016-os Kenwood hirdetés is ezt, a legrövidebb és legkényelmesebb utat keresi – ne is az előnyöket-hátrányoat firtassuk, hanem a “felkínált emberképet”: belátom-e, hogy pancser vagyok?

morzsaporszívó – többnyire inkább hanggá, mint szívóreővé alakította az elektromosságot, így nem igazán váltott ki semmilyen házimunkát, de majdnem. A jó hír viszont az, hogy a morzsaszívók (dustbusters) megjelenésekor egy Dyson nevű ember is feltalált valamit, aminek ma a továbbfejlesztett akkus változata nagyjából megfelel igényes kritériumainknak. 9

Megállapíthatjuk, a fogyasztói társadalom sok ígéretes megoldást vagy megoldásígéretet hozott a háztartásokba. A francia filozófusok pedig sok ígéretes filozófiát. Talán nem túlzás azt állítani, néha hajlanak a merészségre és szemtelenségre: Derrida, Foucault, Virilio… micsoda csapat! Így az, ha épp akkor, az öntelt 80-as években, amikor a háztartások szerte a világon telítődni kezdtek a praktikus, de hosszú távon mégsem igazán működőképes designtermékekkel, biszbaszokkal, jó érzés lehetett a jövőt egy kitűnően vezérelt, automatizált utópiának látni. Budrillard ezt így mondja filozófiaiul: “Az, ami régen csupán bájos szertelenség, elragadó hóbortosság és egyéni neurózis volt, a (…) megőrült vagy a részletektől túlfűtött elme mindennapi folytonos destrukturálódása lesz”

Ma úgy tűnik, ez a hit túl volt értékelve. Túl sokat akartunk a vezérlésre bízni, nem számoltunk a hekkerekkel, a gazdasági kockáztatókkal, és még a legvadabb norvég sem álmodott olyan hirdetésparódiáról, ahol az egyszerű, primitív, hagyományos és kézenfekvő dolgok a nyerők. Ma a minimalizmus az igazi. 

Think small

Sokszor úgy érzem, mintha most egy újraindulás kezdetén lennénk: mintha visszamentünk volna az időben, zsebünkben néhány okoseszközzel, és a 18. század végén mintha nem a haszonleső gépipar és vadkapitalizmus, hanem a tökéletesebb tárgyalkotás irányába fordultunk volna. És így most “alternatív” 1821-et írunk, picit melegebb ugyan a föld, de még lehet próbálkozni másképp. Érdemes lenne összeszedni, 200 éve mennyi jó találmányt rontottunk el: az autókra szárnyakat illesztettünk, de a dugókat nem tudjuk kezelni. Még a baltát is megcsináltuk összecsukhatósra, pedig a sok csomópont ilyen egyszerű tárgyon a dekadencia jele. Olyan logikus és régi dolgokat bezzeg elfelejtettünk, hogy a legélesebb kés még mindig damaszkuszi módszerrel készül. 

Aki Asimov-scifit olvasott, talán emlékszik rá, hogy olyan ötlet van benne, hogy egy atomreaktor nagyon pici. Milyen jó is lenne az atombomba szabadalmát egy borsószem méretű háztartási atomreaktorra elcseréltetni egy jótündérrel! De hogy akkor tényleg visszamenjünk az időben: most újra feltalálták a camera obscurát, és mint annó a kastélykerti pavilonokat, ma minden szép tájhoz designhajlékokat építenek. Nem a legmagasabb ház az érdekes, hanem a tökéletesen önfenntartó, és 4,5 l üzemanyaggal jutunk 100 km-re. Az pedig, hogy valaki 508-cal autózott, már nem olyan érdekes, hiszen hova is megy olyan gyorsan? Pedig emlékszem még, szintén a 80-as évekből, amikor a világ leggyorsabb járművéről olvastam! A csúcssebesség rekordja 28 éve nem változott. 

Azt is megfigyelhetjük, folyamatosan megy ki a divatból az óriásplakát, demagóggá válik a könnyen megszerezhető információ korában minden kényszerítő erejű közlés… mikor is kezdődött a vadkapitalista plakátháború? Szintén a 19. század elején. Elfeledték a szép betűket és faragtak maguknak nagy, díszes példányokat. Az 1960-as évek nyugati reklámpiacán elég volt bazi nagy betűkkel felírni valami cinikus szójátékot, és már vették is a terméket, ma jönne egy ombudsman, és bebitonyítaná, kiket sértettünk meg a vicceskedésünkkel, mások meg lemérnék, mennyi nehézfémet tartalmazott a festék, ami a nagy kövér betűt képezte. A rátartiságról, vadkapitalista magaviseletről jut eszembe: ki emlékszik már, milyen látvány volt 20 éve, amikor valaki a körút közepén egy Hummerrel végigporzott, míg kétoldalt állt a dugó? Pedig milyen látványos volt… és már nem olyan menő repülővel járni, ha tudjuk, hogy egy úttal akár egy évnyi városi autózásunk karbonlábnyomát hozzuk létre. Van még, de nem menő a hímsovinizmus, a gyerekmunka (amire szintén a 19. sz. elején próbáltak törvényt alkotni, persze hiába), viszont az új személyi igazolványon az egyedi azonosításra legalább 11 megjelenítéstechnikát lehet felismerni – a fejlődés a finomtartományban van.

Összességében tehát optimista vagyok, az ember képes visszavenni az uralmat a tárgyaktól. Nem feltétlen csak a szemfényvesztők és biszbaszgyárosok szaporodnak, hanem tökéletesednek az egyszerűnek hitt folyamatok. Miniatürizálódás van, ami Baudrillard másik állítása – egy jóslat, ami viszont kétségtelenül bevált, és amiről nem érdemes designblogot írni, elég bármikor bármilyen számítógépes fórumba bepillantani – a nagyszerűség nem a nagyságban hanem a finomságban rejlik. Ezt hívom a design vagy a kultúránk második esélyének: kis energiával, szofisztikáltan cselekedni.