Designkonzervatívok

A tervező két gombot nyomogat: az avantgárdot és a konzervatívot.

Konzervatív=értékközpontú, avantgárd=tervezésközpontú. Az a konzervatív érték, ami egyszer már bizonyított, ami egyszer már bejött, így erre az értékre érdemes újra építeni. Az innováció fogalma viszont csúnyán megtöri ezt a szimpatikus képet, igyekezvén megkérdőjelezni, letaszítani trónjáról az értéket, azt állítva, sok más, fontosabb és érdekesebb érték is lehetne, ha valóban hagynák az innovációt kibontakozni. És innentől a konzervatív értékek amolyan béna tükördarabokként, üveggyöngyökként esnek ki az emberek kezéből. Vagy nem. Hiszen az innováció nem ellentéte az értékközpontúságnak, ha már belemegyünk ebbe, mert az innováció ellentéte a félelem az innovációtól. Vagy a megrögzöttség, a fanatizmus. Az a baj. Amin a designerek, a tervezők röhögnek, hiszen a történelem már annnyiszor megmutatta, milyen béna dolog hátráltatni az újítást, és milyen kellemetlen, amikor a méltóságteljes konzervatívokat végül mégsem igazolja az idő.

Egy pillanatra közbevetem, hogy amit eddig írtam, akár erkölcstankönyvbe is kerülhetne, hiszen magáról a designról még nem sok szó esett, márpedig a konzervativizmus kutyája számunkra a designban van elásva. A konzervatív politikusok más tészta, bár abban megegyeznek designer testvéreikkel, hogy döntéseik inkább félelemmotiváltak, mint útkeresők. Esetleg politikus gondolkodástól megrontott lények lennének ezek a konzervatív tervezők? Jogos-e személyeskedni, nem inkább csak tervezői szempontokat elemezni? Mielőtt elkezdenénk rosszat gondolni a konzervatívokról, jusson eszünkbe a keserű íz elmélete. Állítólag az ősközösségekben, amikor vándorolván a törzs új élelmet akart kipróbálni, az volt az alaptapasztalat, hogy ha valami édes, többnyire nem lesz vele probléma, de ha keserű, akkor lehet, hogy mérgező. A túlélés érdekében célszerű volt, hogy az idősek kóstolják meg először az ismeretlen, élelemnek látszó dolgot, és ha megmaradtak, jöhetett mindenki lakmározni. Az idősek így kifinomultabbak voltak a keserű ízekre, míg a fiatalokat a keserű íz kivétel nélkül undorral töltötte el. A keserűséghez viszonyulás amolyan konzervatív törzsi vonásként a túlélést szolgálta tehát. 

5 pontban foglalom össze, amit a designkonzervativizmusról tudni érdemes, igyekezvén kikerülni a személyeskedést, vagyis a konzervatívság szapulását.

1. safety first: Mi van akkor, ha egy küldetésre tervezünk marsjárót és az innovatív anyag ugyan jobb tulajdonságokat mutat, de nem látjuk rá az “élettartam-garanciát”? Ezt a dilemmát a NASA egyik tanulmánya úgyfogalmazza meg, hogy “a tervezési konzervativizmus a meghatározott és az előírt teljesítmény közötti különbséget jelenti, és bizonytalanság esetén kerül bevezetésre”, vagyis ha nem tudjuk, jól dönthetünk-e, és túl nagy a kockázat, inkább érdemes a bevett utat használni. Mondok egy saját példát: 2015-ben a Decathlonban megvettük a legprofibb rollert, aminek kormányrúdja aluötvözetből készült. Mivel régebben több országúti kerékpárkormányt is sikerült fáradásos töréssel tönkretennem (ilyen a hegyi menők dicsősége), ismerem, milyen, amikor elkezd a folyamatos erős hajlítgatástól nyúlni, folyni az alucső, de azért mégis váratlanul ért, ahogy egy dinamikus rollerhajtó mozdulat közben kétkerekű gördeszkává alakult a másfél éves járgány, és a kezemben maradt a kormány. Pár hónapra rá levelet kaptunk a Decathlontól, hogy “hagyjuk abba a roller használatát”, ők kicserélik az alualkatrészt és bocsánatot is kérnek – bizonyára sok pofáraesés jutott arra az időszakra, pont mikorra ez a fáradásos törés várható volt. Tehát érdemes acélból és nem alumíniumból tervezni a rollerkormánycsövet, és ez is a designkonzervativizmus.

Ehhez a problémakörhöz tartozik tehát a megfelelő anyagválasztásokról szóló többféle elmélet, pl. fém vagy műanyag (tartály, autóalkatrész, vízcső stb.), fém vagy kerámia kés és hasonlók, tehát általános irányelvek, ahol az emberiség nyilván nagyobb tapasztalattal rendelkezik a fémek terén.

2. a klasszikusok öncélja: vannak olyan események vagy összhatások, amikhez a tárgyakat ugyan meg lehet tervezni újra, de nem érdemes, mert már minden meg van tervezve – maga az esemény, a kulturális közeg nem kívánja meg az avantgárdot. Nem design, hanem átélhető pillanat, ami nem kíván tervezést, hiszen a régi életérzés tökéletes újraéléséhez a változatlanság a legjobb. Például egy kovácsoltvas díszkerítés úgy a legszebb, ha kovács készíti. A jó design szempontja az is, hogy hosszú távra tervez, és ha olyan szempontokat is figyelembe veszünk, hogy szeretteink mit tartanak szépnek, magukhoz méltónak, a konvenciók kikerülhetetlenek: egy mai Meisseni étkészlet márkaszempontból folyamatosságot kell mutasson százéves rokonaival, és ha egy mai vasárnapi húslevesnek nem kell feltétlen eltérnie egy 10, 50, 100 évvel ezelőtti húslevestől, akkor a hozzá passzoló étkészletnek sem kell. És a szamurájkard is csak akkor jó, ha minden tradicionális előírást betart a készítője – sőt, akkor lehet, hogy minden más vágóeszköznél is jobb. Azt hiszem, koncertzongorák és klasszikus gitárok tervezésében sem várható komolyabb áttörés.

3. tervezéselméleti gebasz: ha tehát bizonyos esetekben célszerű, sőt kötelező a konzervatív utat választani, akkor a konzervatív felfogású tervezőkre sosem mondhatjuk, hogy elfuseráltak, mert mindig előjöhetnek azzal az érvvel, hogy lehet, hogy épp most kéne mégiscsak a régi bevált módszert, ismert anyagot használni. Erre az egész konzervatív–avantgárd helyzetelemzésre egy nagy tengeri hasonlat tűnik alkalmasnak: fent, a felszínen minden színes, itt gyönyörű korallszirtek, bohóchalak, ugráló delfinek, öldöklő cápák és orkák láthatók. Mondjuk úgy, a napfényen vannak az újítások, az élet, az avantgárd. Kicsit lejjebb méltóságteljes bálnák úsznak, de azért néha ők is feljönnek és színesítik a felszínt. Nagyon mélyen viszont már csak azok a lények vannak, akiket csúffá tett a sötéthez és a nyomáshoz alkalmazkodó kényszer, a sötét hidegben az idő is lelassul, hiszen ritkán esik le egy-egy föntről érkező falat. Namost, ha a szokásos Kosztolányi-féle hasonlatot vesszük elő, hogy sekély a mélység és mély a sekélység, vagy éppen azt a szólásmondást, hogy evezz a mélyre, hogy majd ott valami mélyértelművé lehessen, az itt furán kifacsarva jelenik meg. Hiszen a mélytengeri hal azzal érvelhetne, ő teljes életet él, megvan az életritmusa, megvan mindene, ott a felszínen meg egyrészt nem tudja mi van, de nem is érdemes foglalkozni azzal, hiszen aki fölmerészkedik, azt szétveti a belső nyomás. Sőt, más szórenddel: a konzervatív mélytengeri szörnyhal megdönthetetlen érve, hogy csak ő él teljes életet. Vagyis ha ez velünk esik meg, a sötét tudatlanságból sosem kívánkozunk a fényre, ha azt a sötét tudatlanságot mi magunk mégiscsak tudásnak, teljességnek tartjuk. 

4. redesign, styling: vannak korszakos szépségek, design-ikonok, amik időtlenséget és továbbfejleszthetetlen stílustökéletességet sugároznak – első blikkre. Ismerős a történet, amikor a Volkswagent nagyon megviselte, hogy a közkedvelt Bogárról át kellett állnia a Golfra? Utána viszont – lám, a styling ereje – 1997-ben elkészült a moduláris felfogású bogárhátú, ami nyilván nagyobb kihívást jelentett a design megidéző erejének kiaknázása szempontjából, mint innovációs szempontból.

Figyeljük meg, milyen képtelen, kellemetlen dolog a luxusmárkáknak haladni a korral, önmagukat felülmúlva, mégis állócsillagnak mutatkozva: hogyan tud a Jaguar önálló és sajátos, jaguáros formavilágot mutatni a tucatnyi olcsóbb sportautómárka közt? Mímelni a konzervativizmust, régit mutatva újat mutatni, kétségkívül ez a legkomolyabb kihívás a formatervezésben és általában a designban! Hogyan sikerül a világ legmarkánsabb hangú motorkerékpárjának, a Harley Davidsonnak az elektromos átállás? Eláruljuk: nagyon nehezen… de ennek mi, konzervatív Harley-fanok vagyunk az oka! A brand készen áll, de a customerek erőtlenek… Ahol tehát a múlt értékeit meg kell menteni a jövő számára, mindig több tennivaló akad, mint ahol a semmiből kell felépíteni a most legjobban működő dolgot. Ilyenre bőven láthatunk példát az építészetben is, egy régi és védett ipari loft átalakítása ALDI-vá sokkal drágább, mint egy zöldmezős ALDI építése.   

5. nem jött be: Bizonyára ismerős 20. századi építőipari példa az azbesztpala és a bauxitbeton története, ahol nem ártott volna egy higgadtabb, konzervatívabb álláspont, mielőtt szabványosítják e “jótétemények” gyártását. A designhoz közelebbi példa, hogy amikor a 80-as években elterjedt a tépőzár a sportruházatban, mindenből lett tépőzáras verzió, például sok tépőzáras sportcipő is készüt. Ma már csak a gyerekek, a falmászók és a kerékpárosok számára jó megoldás a cipőn a tépőzár, a futócipő-ergonómia pedig visszajutott a cipőfűzőhöz. Szintén a 80-as, 90-es években a Biopace kerékpár-hajtókar volt a nagy áttörés az optimális, ergonóm kerékpár-tekerő mozdulathoz. Az volt a lényeg, hogy hosszabb és kényelmesebb útja van a láb erőkifejtő mozdulatának. Ez forradalmasította a kerékpáripart, és aki adott magára, Biopace-re cserélte kerékpárhajtóművét. Utána pár évvel pedig mindenki szépen visszacserélte, miután tömeges Biopace-térdproblémák jelentkeztek hosszabb távon. Folytassuk a végiggondolatlanságok sorolását egy teljesen más területről és más volumennel: ki emlékszik a Concorde-gépekre? Hát senki sem szeretne most is 3 óra alatt Párizsból New Yorkba repülni? A Concorde fejlesztésének története a hidegháborús presztízsberuházásokra nyúlik vissza, vagyis “mutassuk meg a szovjeteknek, hogy mi előbb megyünk a Holdra és előbb gyártunk szuperszonikus utasszállítót”! Ezzel a büszkeséggel kezdtek bele a 2500km/óra sebességre képes hosszútávú utasszállító fejlesztésébe. A francia-angol állami együttműködés gyümölcseként viszont olyan drágára sikerült a repülőgépek fejlesztése és gyártása, hogy a világ nagy légitársaságai mind visszamondták a megrendeléseket, és – már tényleg csak presztízsből – pusztán az Air France és a British Airways rendelt belőle néhányat. Lett tehát szuperszónikus utasszállítás – nagyon gazdaságtalanul, 2003-ig. Mellékesen pedig Concorde-effektusként vonult be a gazdaságpszichológiába e fogalom, arra a jelenségre értve, amikor egy fejlesztést csak azért nem hagynak abba, mert már túl sok pénzt tettek bele.

A felsorolt esetekben persze azt is lehetne mondani, a tervezési szempontok voltak túl szűkre szabva, és a fejlesztéshez mindenképp ragaszkodó, megrögzött tervezők vagy lobbisták e merev gondolkodásukban számítanak designkonzervatívnak. Vagy hogy nem elég széles látókörrel, nem elég kiegyensúlyozott szempontrendszerrel, nem elég politikamentesen, netán túl erős bizonyítási kényszertől hajtva dolgoztak. Vagyis a rossz design a baj, amit néha így vagy úgy hívnak, és ahol ok nélkül szűkítik be a tervező szempontrendszerét, ideológiára, politikára hivatkozva (pl.: legyen könnyű, olcsó és szép, és tetsszen a városi 40-es kispolgároknak, vagy töltse el félelemmel az ellenséges népeket, vagy rekessze ki a nemkívánatos vallásúakat…)

Vagyis nem feltétlen a termékkel van baj, hanem már voltaképp azzal, hogy egyáltalán létrejöhetett a termék.

Nem utolsó sorban ehhez az 5. ponthoz tartozhatnak azok a valóban sikeres designfejlesztések, amik viszont túl jól sültek el, olyannyira, hogy “jogtalan versenyelőnyt” jelent a használatuk, ezért jobbnak látták betiltani vagy szabályozni őket – egyelőre. Például az úszók Speedo cápadresszét vagy a Nike Vaporfly/Alphafly/Dragonfly cipőt. Tehát van, aki nem viszi át a lécet, a másik viszont elszáll, és mi csak állunk értetlen, konzervatív arccal.

Ennyi designszempontot találtunk tehát, és kibírtuk, hogy ne emlegessük a konzervatív emberi szempontokat, de most ennek vége, és ezzel elérkeztünk a lényeghez: a rossz kimenetelű tervek mögött ott állnak a megrögzött megrendelők.

A konzervativizmus eszméjével vitatkozzanak mások, magam itt csak a konzervatív designról állítom: fából vaskarika. Két fontos skillről van szó, az egyik tehát a tervezői körültekintés és óvatosság, amivel vagy a márka érdeke miatt (4. pont), vagy a projekt hosszabb távú sikere miatt (5. pont) érdemes számolni. De nem ezekből az esetekből van a legtöbb, hanem a fel nem ismert lehetőségekből. A design feladata felismerni lehetőségeket, megvalósítani őket és jobbá tenni valamit. Ehhez fontos tervezői tulajdonság a bevállalás, és ha 10% kudarclehetőség miatt nem vállaljuk a 90% innovációlehetőséget, muzeológusnak még jók lehetünk, de nem vagyunk méltók a designerségre. Minden bokorban ott lesnek a konzervatívok, hogy ilyen-olyan okra hivatkozva gáncsolják a fejlődést, bármilyen korban is élünk. A design mégiscsak az életet kéne, hogy jobbá tegye. Ha azt állítjuk, az élettel minden oké, akkor nincs mit jobbá tenni. Ezzel kár is vitába szállni. Szokásos előképekre, archetípusokra úgyis mindig szükség lesz, de a tervezési problémák legtöbbjénél mégiscsak az innováció a lényeg. Példának vehetjük azt a váltást, amikor az autók lökhárítója krómozott fémből átváltozott műanyagra. Senki nem tudta, mit csinál majd ez az anyag 30-40 év múlva, be kellett vállalni a dolgot, és íme, az egykor jól összerakott autóknak nem a műanyag lökhárító elöregedése szokta a végét jelenteni.

És hasonló innovatív példát mindig 10-szer annyit lehet hozni, mint konzervatívot. Végkövetkeztetés: összeér, ami összetartozik, a konzervativizmus nem való a designba. Ha mégis ott van, annak személyi okai vannak. Igen, nagy az esély, hogy művelői, oktatói középszerű, műveletlen, lusta, beszari, felfuvalkodott alakok.