Designvándorlások kora

Alakváltó fogalmak

Trend, filozófia, kultúra: egyre hosszabb lejáratú fogalmak. Sőt, fogalmak, amik átváltoznak egymásba. Valami például trendnek indul és kultúra lesz belőle.

Az, hogy mikor mi a trend, nézőpont kérdése: a nézőpont pedig időben változó dolog. Lehet, hogy valaki divatból kezd el foglalkozni valamivel, aztán ráteszi az egész életét. Lehet, hogy egy tárgy először divatos, később pedig csak munkaeszköz. Vagy fordítva, mint a Levis farmer. Lehet, hogy az, amit poénnak hittek egykor, túl sok visszaigazolást kapott a valóságtól, és nem poén többé, hanem klasszikus gondolatmenet. Majd nem sokkal később olcsó közhely, aztán még később kultúrtörténeti izé, amit bölcsészeknek tanítanak, vagy lakberendezős könyvek előszavába keverik, mint élesztőt a kenyérbe: “A stílus olyan formai egység…”. Szinte külön kell védekeznem, hogy ne írjak a stílusról – a stílus az nekem, mint Odüsszeusznak a Szirén, aki mondja: Gyere, szépfiú és rólam írj! Mindenben igazad lesz, lehetek trendhez, filozófiához, kultúrához tartozó, lehetek egyszerű és komplex – de én igyekszem ellenállni és tényleg a trendről, a filozófiáról és a kultúráról írni.

Trend az, amikor egy jelenségre sokan képesek egyszerre friss szemmel tekinteni. Ha egyedül én veszek föl trapéznadrágot, ha egyedül én használok retróbetűket, az még nem trend. Sőt, bolondnak néznek. Ha többen egyszerre érzünk rá valamire, az persze más. Akkor mi nézzük bolondnak és maradinak azokat, akik nem észlelik a trendet. 

Trend-e a bioszemlélet? Nyilván igen, nem is kell igazán megokolni. Csak egy kis probléma van vele: elég régi. Biogazdálkodással Rudolf Steiner is foglalkozott 1920-ban, épp 100 éve. Nade okozhat-e ez tényleg problémát? Probléma-e, ha az, ami 100 éve érdekes volt, még ma is érdekes? Hát nem! A trend nem egy ifjú, aki 100 év alatt megöregszik, az más kérdés, hogy többnyire ifjak érzékenyek rá. Ha az akkori bioszemlélet indítékai mások voltak, akkor találnunk kell egy másik, közelebbi időpontot, de voltaképp ez mindegy is, mert az a lényeg, hogy a trend nem is időbeni, hanem szemléleti dolog. Trendreneszánsz, esetleg apró reneszánszok sorozata? Megesett már a Kedves Olvasóval is, hogy egy szecessziós betűt hippibetűnek vagy másnak nézett? Magam például a Souvenir fontot a 70-es 80-as évek amerikai reklámbetűjének néztem, és igazam is volt, mégis 70 évet tévedtem – ilyen a Souvenir 100 élete. De természetesen az is lehet, hogy egy szemlélet elveszti frissességét, olyankor inkább a filozófia szót szoták használni rá. Ha viszont az jut eszembe, milyen izgi lenne egy 15. századi fametszetet megcsinálni graffitinek, az akkor is trend, ha azt az 500 éves ízt lehetőleg eredetiben akarom bemutatni.

Amikor filozófiát keres valaki a tárgykultúrában, érdekes módon nem fog beleütközni a filozófia eredeti jelentésköreibe, pedig ez egyáltalán nem természetes. 2000-ben a Google még nem rendelkezett elég érzékeny keresőmotorokkal, és az, aki a filozófia szót kereste, általában tapétamintákat vagy szépen karbantartott díszkerteket kapott, és mivel Wikipédia még nem volt, a találatok közt a bölcsesség szeretetének szinte csak merkantilista megközelítését vehette észre. Elég frusztráló, ha valaki Arisztotelészt keres és tapétát talál, de felveti a lehetőségét, hogy akkor valahol valakik szerint – a mi nagy közös tudatalattink szerint – az ízléses fürdőszobaberendezés és Arisztotelész, vagy épp a feng shui hálószoba és Nietzsche valamiképp találkoznak. Hogy van egy közös buborék, amiről nem tudnak sem a filozófusok, sem a lakberendezők, pedig mind együtt vannak benne. A designban meglelt filozófia annyiban több a trendnél, hogy általános szabályokat képes teremteni: nem pusztán a friss és izgalmas dolgok utánzását, hanem más friss és izgalmas dolgok keresésének képességét is jelenti. Ez persze nem szavakban, hanem a formák nyelvén történik, nem csoda hát, ha a feng shui szakember bambán bámul Nietzschére, mert bár az ő területe, de nem az ő médiuma. (Az másik kérdés persze, hogy a formának nincs is nyelve, de pszt!) Az izgalmas formájú dolgok keresésének szeretete pedig már majdnem a bölcsesség szeretete, ugye. És ha ez a sokféle hasonló, friss dolog képes összeállni nagyobb egységgé, ez az egység itt a designfilozófia. Nem egyetlen okos ember gondolatvilága, hanem tárgyakhoz köthető gondolatok, és az mindegy is, ki és miképp hozza össze őket: tehát egy “filozófia”, amire az igazi filozófia hivatkozhat.

A trend szabad döntés: a te döntésed, ha csatlakozol. A design is szabadon meghozott döntések eredménye: ha valami kényszer, akkor ott nem lehet szó sem tervezésről, sem trendről. Viszont kétféle kényszerről beszélhetünk: az egyik az, amit kihívásnak is mondanak, és minden munkához hozzátartozik, a másik pedig, amikor a körülmények ellehetetlenítik a tervezést. Körülmény lehet erőpolitika is, vagy csak az, hogy ilyen meleg időben képtelenség gondolkodni. Lehet tervezni egy csomó mindent, ami a klímakatasztrófát elkerülhetővé teszi, de maga a katasztrófa nyilván a tervezést is lehetetlenné tenné. Az, hogy a témában ki milyen trendet képvisel, szabadon dönthető el, ahogy a társadalmi érzékenyítés vagy épp közösségek identitásának kiemelése is. Trend nélkül nincs jó design, és egy tárgy megtervezése, megalkotása mindig a szabadság megmutatkozását is jelenti – a diktatúrák tárgykultúrája igénytelen, esetleges és szegényes. A design nem kényszer, csak lehetőség. A sok lehetőségből az egyik jobb a többinél, de még az sem szükség, választható korábbi lehetőség is. A jó design tervezésekor nem tilos semmi, legfeljebb nem ésszerű – minél több a lehetőség, annál nagyobb az esély valami még jobbra. Mihelyt kényszerről beszélünk (akár ésszerűtlen határidő, akár korlátozott lehetőségeink miatt) már sérülnek az alapelvek és már nem eléggé design a design. Ilyen a fel nem ismert lehetőség is: a design beszűkítése, tagadása. A kényszerhelyzet kezelése nem design kérdése, hanem a diplomáciáé, a rendőrségé vagy a katonaságé. De a helyzet ilyen megoldásához is kell design, akkor is, ha nem minden designer lelkéhez áll közel egy katonai megrendelés.

A design a teljes kultúra és technológia felé nyitott szemlélet, amikor képesek vagyunk élni a lehetőségeinkkel és összekötni a szükségletekkel. Az önkény mindkettőt leszűkíti, a szabadság igyekszik maximalizálni a két érintkezési felületet. Az, hogy a design szemlélet, olyan, mint ahogy a szoftverek már felköltöztek a felhőbe: látszólag nincsenek, de bármikor letölthetők. Nincs elvárt identitás, csak az, ami a feladatot beteljesíti. Nem lehet nemzetre szűkíteni például: az olasz design legfeljebb azt jelenti, nagyon izgalmas és szellemes, de nem köthető az olasz nép művészetéhez. Csak azt figyeljük, amit tényleg kell. Ami kell, az pedig az együttműködés, a konszenzus a szemléletben: a designer kollégája is jó tervező legyen, aki fontosnak ítéli meg a munkát, és az is szükséges, hogy a megrendelő is magáénak érezze a feladatot, egy kicsit ő is designer legyen, neki is ott legyen a szoftver “a felhőben”. De ahogy a kanonizált szentek tekintélyes része kezeletlen pszichés beteg volt, a megrendelőkről sem tudjuk, ostobák-e, nem-e: jórészt designer-infantilizmusban szenvednek (“ezt a formatervezést én is meg tudnám csinálni, de nincs rá időm”).

De ez nem volt mindig így, a design nem is design volt és nem volt szemléleti konszenzus. 1950-ig iparművészetet mondtak, de elhagyták, talán azért is, mert sem az ipar, sem a művészet nem passzol, mert a csinálásból, a mesterségből indul ki és nem a szemléletből. Minél közvetettebb az érintkezés a társadalom vezetői és vezetettjei közt, ez annál nagyobb probléma, és az “iparművészet” eredményei annál furcsábbak. Voltak korok, amikor – múzeumi sétákon láthatjuk – ereklyetartókban és díszes eszcájgokban, fegyverek véseteiben öltött testet az iparművészet. Képzeljünk el most egy még távolabbi példát: mintha egy vezető célja az lenne, hogy egy pusztába sportstadionokat építsen, egymás mellé többet is, valamilyen megfontolásból. Épp az ülőhelyek beszerzésén van a sor, és háromféle megoldás kínálozik: egy kínai, egy dán és egy magyar székfajta. A kínai olcsó, viszont puszta másolata, majmolása valami korábbi széknek, és mint ilyen ergonómiailag stb teljesen esetleges, a dán nagyon jó, időjárásállóságban tesztelt és garanciális, viszont elég drága, a magyar pedig e korábbi kettő sajátos keveréke. Ergonómia és esztétikum természetesen számítanak, a döntés mégis a beruházáshoz mérve születik meg, és nincs közvetlen hatása a designra, pláne, ha a döntéshozó más megfontolásokat is szem előtt tartott, amikről mi nem tudhatunk. A közvetettség itt a probléma, az, hogy a beszerzés, mint visszajelzés, hogyan hat vissza a fejlesztőkre. Mert az ipar itt úgy fog nőni, változni, hogy nem a termék minősége, tulajdonságai lesznek mérvadók. Ha pl. én magam szeretnék stadiont építeni és bemennék a székboltba vagy találkoznék a székügynökökkel, a döntésem képes lenne egyedül a jó tulajdonságokra és garanciákra szorítkozni, és az árértékarány megállapításánál a visszajelzésem egyértelmű jelzés lenne az ipar fejlődése felé is (lám egyszerre 50 000 egyforma eladott szék, nosza, fejlesszünk még hasonlót!).

Designvándorlás

Az, hogy emberek a jobb élet reményében gazdag országba akarnak költözni, nekem nem érdekes téma. Természetes, hogy a cél Svédország. Viszont az a helyzet, hogy közben ez mintha homályosulna: minden svéd márka és termék térfüggetlenedik, a Volvo már nem is svéd, az IKEA pedig ezer helyen gyárttatja tárgyait, így a gazdag országba érkezett mozambiki nem a svéd ipart találja ott, hanem a svéd szemléletet, és a szemlélet gyümölcsét, a designt, amire egy infrastruktúra épült, ami viszont már az élettel, az élet éléséval kapcsolatos kardinális dolog. Nem a kohókra és a bányászatra kíváncsi a mozambiki, hanem a szociális szemlélet tárgyiasulására, ami viszont az utóbbi időszakban globalizálódott: Husqvarnákkal Brazíliában is dolgoznak, Volvót Thaiföldön és az USA-ban is gyártanak, IKEA üzemek meg három kontinensen is vannak. És ennek még nincs vége – ha a termelés egyszerűsödik, márpedig erre a legnagyobb az esély – egyre inkább bárhol lehet gyártani ezeket a designszemléletű márkákat, nem azért, mert olcsó a munkaerő Pakisztánban, és szerények a fülöp-szigeteki varrónők, mint ahogy arról már sokan beszámoltak, hanem csak mert tényleg egyre mindegyebb lesz, hol készüljön egy 3D-printelt tárgy, és hova telepítsenek egy konténeregységet, benne egy sor esztergával, csőhajlítóval és marógéppel. Talán az egyedüli kritérium, hogy az országban legyen közbiztonság. De az is lehet, hogy az óceánban egy nagy vascsőre szerelik majd a termelőeszközöket, ahol IKEA-drónok felügyelik a robotokat, végleg nemzetek felettivé téve magukat. Az olcsó munkaerő pedig egy csapat bolgár programozó, bárhova vándoroljanak is, ez a nemzetfeletti robotüzemet nem érdekli. Legfeljebb a mozambiki svéd vezetők lecserélik őket alaszkai kenyaiakra. Mert mindenki az elnyomásról és a népvándorlásról beszél, teljes joggal, csak hát azért ez unalmas és idegesítő, mert közben nem vesszük észre, hogy a design gyorsabban terjed és terjeszti eszméit, megoldásait, mint ahogy az emberek népvándorolnak. A designvándorlás gyorsabb és hatékonyabb, és sokkal kisebb gondot okoz, mint az embervándorlás, pláne, ha hozzászámoljuk a népvándorlás legszebb eredményeit, a pár generáció múlva patrióta dalokat skandáló öreg fekete svédek idegesítő demagógiáját.

Az Audi élete

Írjuk le egy tárgy történetét úgy, hogy csak két szót figyelünk: trendet és technológiát. Élt egyszer egy Audi A4-es 1995-ben. 1997-ig egy német középvezető használta, majd 2002-ig egy osztrák faluban egy kisiparos, utána magyarországra került, ahol megint egy büszke középvezető használta 2008-ig, majd kisvárosi családi autó volt 2019-ig, amikor egy ukrán fiatal vette meg, aki péntekenként túráztatta a motorját, hogy két év múlva mégis egy gazdáé legyen, akivel ez az Audi leél még 6 évet, amikor egy szerelő a tanyáján szét fogja szedni, néhány alkatrészét webáruházban lehet majd látni, a többit a fémtelep nyeli el. Ez a történet nagyon picit eltérő szereposztással és Audi 100-zal lezajlott 1969 és ’99 közt, és még lehet, hogy sokszor fog lezajlani. Az elején mindig olyan tulajdonosokkal, akik nem akarják tudni, mi hogyan működik az autóban, de a kultuszértéket, a trendet maximálisan követik, a végén pedig, akik a technológia, a találékonyság adományaiból kénytelenek többet birtokolni, mint az új trendek ismeretéből. A folyton megújuló történetben egyvalami változatlan: az Audi. Ha helyesen értelmezzük, azt fogjuk állítani, itt nem népvándorlás, hanem márkakultuszba bújtatott designvándorlás van, míg emberek vándorolnak jobbról balra, designok balról jobbra. Szinte látom magam előtt a 120 év múlva készülő iskolai történelmi atlaszban, nagyon vastag kövér nyíllal ábrázolva az Audivándorlások útvonalát – mert a designvándorlások korában élünk. A tárgyak vándorlása designfilozófiák vándorlása is, nyugatról keletre – mert ritka az a svéd gazda, aki 25 éves Moszkviccsal jár a földjére, amit kint a tanyán próbál reparálgatni, de utópista filmtémának nem rossz.  

Persze mindez titeket, kedves emberek, nem biztos, hogy megérint, hiszen a tárgyak vándorolnak és nem ti. Vagy ti is? Ezerszer megtörént – például a nyomtatás feltalálásakor, amikor a találmány titoktartási fogadalma csak addig maradt érvényben, míg egy hercegi viszály föl nem dúlta Mainz városát, szélnek eresztve embereket, akik a fejükben elvitték a technológiát Velencébe, Subiacóba és Antwerpenbe. Így találkozik a felhőben az antikva betű, az Audi és a skandináv design.