Elmehekk

Amikor bekerültem a gimnáziumba, az első hetekben magyarórán ugyanúgy aktív és kreatív voltam és jelentkeztem, mint általános iskolában, de hamar leszoktam róla, mert általános röhögés kísérte a hozzászólásaimat. Ennek oka az irodalomfelfogás kétfajta értelmezése volt: az egykori tanárom a szövegelemzés kreatív irányát képviselte, az új tanár pedig azt, hogy van egy kikristályosodott, megbonthatatlan szerkezet, amit tudni kell a szövegekről, és ehhez senkinek nem érdemes semmit sem hozzátenni, vagy ha igen, azt a tanulót ki kell gúnyolni. Az, hogy mi az értelmezési adottság és mi a szabad disputák terepe, vagyis hogy mi a körbeforgó gondolatok és a kreatív gondolatok terepe, a szó másik értelmében is más iskolát képviselt a két intézményben. Egyébként ez nem volt feltétlen baj, hiszen ez az új magyartanár egyszerre volt ügynök, színész és pap, aminek, mint puszta jelenségnek az értelmezése bőven elég kreatív feladatot jelentett a diákok számára.

Bizonyára egy rendőr járkált a fejében, csíkos gumibottal: oszoljanak, nincs itt semmi tanulnivaló! Így hát minden pont fordítva volt: az irodalmi szövegekről a vélemény egy-egy memoriter jellegű, lexikonbejegyzéshez hasonló, száraz adatsor, a viselkedésünkkel kapcsolatos véleménye viszont kreatív, izgalmas, drámai módon felépített monológokban öltött testet, amiben volt gyűlölködő sziszegés, gúnykacaj, zsarnoki ordítozás, nyomozói száraz számonkérő hang, néha minket utánzott, néha egy szent vallásos önostorozását. Én persze kicsit duzzogtam magamban, talán mások is, mert a szüleim barátai közt bizony akadtak olyan kaliberek, akik ama lexikonbejegyzés-erejű tanításhoz képest sokkal árnyaltabb és összetettebb magyarázatokkal szolgáltak irodalmi alakokról, történelmi helyzetekről, nyelvi leleményről. Nem is ment az osztályból senki magyar szakra.

Tiltott könyvek listája, Róma, 1596

Azt, amikor az intézményesített oktatás, kommunikációs uralom a kreativitást kihasználja, kifordítja, fegyverként a diák vagy az állampolgár ellen szegezi, úgy hívják, propaganda. A propaganda feltalálója nem a szovjethatalom, nem a Fidesz, hanem a Katolikus Egyház, és a műfajt a protestantizmus térnyerésének visszaszorítására találták ki 1600-ban. Lássuk be, egy merev szervezet megrökönyödéssel szemlélhette a szabad gondolatok térnyerését. Franciaországban és Spanyolországban hatékonyan sikerült korlátozniuk akkoriban a nyomtatás és ezzel a szellemi élet terjedését, de pl. Belgiumba már nehezen ért el a kezük. És akkor még nem beszéltünk a tiltott könyvek listájáról, ami szintén e korszak szülötte és számtalanszor, még a 20. Században is kiadták! Az ismert szólás, “indexre tesz”, innét származik, így a magyar hírportál nevében is vicces hatást kelt.

Tehát miközben az okkultizmust üldözte, maga a Katolikus Egyház tette okkulttá – szó szerint rejtetté – a túlzottan előremutató tartalmú könyveket: másként a könyv címlapján mit is keresne Szent Péter, kulcsokkal a kezében? Mennyek kulcsa? Nem, hanem pusztán egyeseknek van kulcsa a könyvtárhoz, és kész. Különben is, ott van még az a két, címeren látható, egyenként 420 kilós cifra kulcs is, azzal egy egyszerű polgár aligha birkózik meg, ugye. Szerencsére a Katolikus Egyház azóta becsszóra tényleg teljesen megváltozott, de e szent hagyományát – a központosítást, listák készítésének igényét – világszerte bármikor szívesen felelevenítik macchiavellista kormányzatok is.

Most egy pillanatra elképzeltem, ahogy talpig vörös szaténba öltözött kommandósok mellükön nagy pajzsos keresztes felvarróval golyóálló süvegben razziáznak egy magyar plázában, délután négykor behatolnak a Libribe, vevők kifele, ordítják, eladók fal felé, bazmeg!, és sorra dobálják középre az aggályos tartalmú könyveket, népszerű pszichológia, mi ez a szar?, már megy is a máglyára, füstjelző kikapcs, lángszóró elő, remegő boltvezető próbál kikúszni a pult mögött, de fejberúgják, fél óra múlva meglepetésszerűen távoznak, erősen foghíjas polcokat hagyva maguk után. A hírekben meg higgadt bamba pufók férfi khaki zakóban nyilatkozik a helyszínről, ahol minden oké, dicséri a megnyugtató tartalmú könyvesboltokat, és óv a veszélyes tartalom gyomorkavaró, egészségtelen hatásairól. Csakis ellenőrzött, tiszta forrásból!

Itt most persze nem az a fontos, hogy nevessünk vagy megharagudjunk, hanem a történet állandóságának szépsége: az is lehetne a link címe, a Kreativitást a Propaganda ellenőrzés alá vonná. Erővel, fondorlattal, bárhogy. Balettban, középkori színpadképben is el tudnám képzelni, Monteverdi muzsikájára: Phoebust szent nyugalmában megzavarja Hermész, akit Kreativitás küldött, de Phoebus segítségül hívja bölcs Apollónt, aki Zeusz nyilát kölcsönkérve megleckézteti a Szemtelent, ezután Kreativitás bánatos áriája következik, herélt fiúhangon, majd mégis kibékülnek Phoebusszal – a zárójelenetben Állam és Pajkos Kreativitás örömtáncot lejtenek.

A történelem egyesek szerint leírható egyéni sértődések történeteként is, meg mint Asimov gondolta, válságok sorozataként is; a válság lehet egész apró és nagy is, sose tudni, mekkora pontosan. A mi szempontunkból mindegy, a címkék is mindegyek: köztársaságpárti vagy királypárti, Dávidék és Góliáték, állami kontra civil? Az érdekes a találékonyság, meg hogy szurkolhatunk valakinek. Nyilván mindenki a Kreatív harcos mellett áll, és az ellenfél, a Demagóg az valakinek ballib, valakinek neokonzervatív, mondom, a címke mindegy. A művek számítanak, a harci smink, amik viszont néha remekművek, és mint ilyenek zárt egységek. Így nehéz kritizálni őket (buzi béna Shakespeare-szonettek! És főként főbuzi Csajkovszkij!). Parti Nagy Lajosnak, az évtizedek óta színlapon tartott drámaírónak az “államtitkár” szerint problémája van a nyelvvel. https://magyarnarancs.hu/elso_valtozat/mi-a-baj-l-simonnal-90498 Ez igaz, Lajos be is vallotta, neki a munkája, a problémája a nyelv, de politikus kritikusát se kell lesajnálni pusztán azért, mert megmondói pozícióból is beszélhet, és nem csak kollégaként. De – és ez most vonatkozzék arra, akire akarjuk – milyen édes érzés is, amikor pártatlanul és ismeretlenül szeretnek egy költőt, pusztán a művén keresztül, mégha megtévesztett, problémás nyelvérzékű és furcsa tömeg is ez! Nincs hivatalos Kánon, mint Kálmán C. György állítja, de ha volna is, mindig csak vagy elölről, vagy hátulról láthatnánk (kánoni testét), attól függően, épp a Demagógok vagy a Kreatívok oldalán harcolunk.

menj és többé ne vétkezzél

Fentiekből kiderül, a kreativitásnak és a készen szerezhető tudásnak is megvan a maga története. A sikeres kreatív kampányok jól keverik a kettőt, az pedig a tervezők felelőssége, minek a szolgálatába állítják képességeiket. Médiaművészet? A vallásalapítók például nagyon jó alapanyagokat hagytak ránk, A hegyi beszéd minden mondata nagyerejű headline – kültérre kihelyezve elhomályosítaná és efemerré tenné a többi reklámot.

Az elme meghekkeli önmagát

De mi is ez a kreativitás, ami magát a tervezőt (építészt, grafikust, szöveg szerzőjét, bárkit) folyton megtréfál? “A jól tervezett kreatív alkotás megfelel azoknak a kritériumoknak, amire tervezték.” (Miért? – kérdezhetnénk – van jól tervezett nemkreatív alkotás is?) Miért nem elég pusztán a tervezésről beszélni? Hiszen ha a tervezés tökéletes lenne, nem lenne szükség kreativitásra. A magyarórát a gimnáziumban egy Siemens-Honda robot tartaná, felmondaná és számonkérné a lexikonbejegyzéseket, legfeljebb nem tudna rögtön olyan nagyjeleneteket rendezni, mint az én tanárom tudott. De ez mégsem lehet így, mindenki tapasztalja a kreativitás áldásait: intézményeket alapítanak és működtetnek, hogy erre a meghatározhatatlan és lehetetlen dologra oktassák vagy legalább szoktassák az embereket. De ne pusztán a GDP-ből magának mérhető részt kihasító kreatív iparra gondoljunk, hanem a matematikára is, amikor a tanár mutatja, vedd észre, a huszonhét harmaddal egyszerűsíthetsz. Milyen álságos dolog humán és reál részekre bontani a világot – a kreatív erők egyformán szükségesek mindenütt.

Az elme működése kétféle: vagy bátran és kockázatosan előrevivő, mintha egy fa törzsét követnénk szemünkkel az elágazásokon át a kis ágakig és a hajtások csúcsáig, vagy lehet körbenforgó, automatikus. Az ismétlődő utasítások egy robotnál hibára utalnak, a körbenforgó gondolatok az embernél általában kényszeres elmeállapotra, pszichopátiára vagy csak egyszerűen a fantázia hiányára; az elágazásokban és váratlan döntésekben gazdag elmeállapot pedig jó kreatív érzékre utal. Persze az összetettebb kreatív elme számára az egyszerűbb kreativitás is automatikusnak, unalmasnak és merevnek hat. De bárki is legyen, akinek valami keletkezik a fejében, automatikusnak és eredetinek fogja érzékelni. A lényeg: az elme meghekkeli önmagát. (Örkény: Valahogy nem az jutott eszembe, amit vártam: valami egészen más) Ha túl kevés a megkötés, vagy ha túl sok, nem lesz kreatív kihívás és nem lesz jó a mű. Mint a hollywoodi receptnél, itt is kell némi önkény, adottság, kötöttség, kell valami kiszabadulási lehetőség, és ha motiváció is van, elkészült a kreativitás robbanóelegye.   

Tanítható-e a kreativitás?

Volt festőtanárom mesélte, amikor a silány műtermi körülményekről volt szó, hogy egyik barátja, mikor végre abba a helyzetbe jutott, hogy egy szép világos és jól felszerelt műterme lehessen, soha többé egy vonást sem festett. Az első válasz: nem, a kreativitás nem tanítható, hiszen pont a körülmények, a megtanítható adottságok hekkelését kéne tanítani. Mintha a BME-n lenne Villamos energetika tanszék, és persze Szikrázás tanszék is. Igen, minden más tanítására van tudományos módszer, de a kreativitásra nincs, a műszaki egyetemi hasonlatot folytatva, az elképzelt Szikrázás tanszék ráadásul pont a normális elektromos működés meghibásodására is utalhat.

A kreatív elme mindig arra képes, hogy az ismert témakör peremére helyezkedjen, és onnét olyan ötlettel álljon elő, ami a téma belső rendszeréből nézve illegitim. A hackernek csak ne legyenek igényei! Úgy kell látnia a lehetőségeket, hogy neki senki nem teszi átláthatóvá a projektet. De persze ez mégsem így van, a kreatív gondolkodás körülményeit előállítva igenis lehet fejleszteni az érzéket, mikor mit jó gondolni, vagyis a szikrázás esélyét javítani. Ha összezárunk egy tizenkét fős kreatív ügynökséget és mondjuk a másik csapatban tizenkét kőművest, és egy bármilyen termék, szolgáltatás promócióját bízzuk rájuk, borítékolható, hogy néhány órán belül egy életképes kreatív koncepció készül, egy nap alatt pedig látványterv-vázlatokkal és hozzávetőleges árkalkulációkkal is elő fog állni az egyik csapat. Sőt, kreatív versenyek mindig vannak, és előidézhető olyan helyzet, hogy élőben, képernyő előtt is bemutathassák ezt. Tehát – ellentmondva az előző bekezdésnek – a kreativitás, akár a céllövés, mégis tanítható. Régi álmom, hogy egyetemi oktatóként Magyarország társadalmi viszonyaihoz igazítva egyszer a maffiaszakot akkreditáltathassam, ami a nagybetűs élet legkülönbözőbb szituációiban alkalmazható kreatív túlélési stratégiákat rendszerezné. És akkor lesz csak igazán tanítható a kreativitás.