Hova lett a funkció?

kalandok a design-styling vagy a funkció-reprezentáció mentén

Együgyűségünk

Minden – tárgy, táj, jelzés – hozzánk szól, mintha csak nekünk címezték volna. Mindennek, tényleg mindennek jelentést tulajdonítunk, akárcsak az ókor embere. De ezt csak mi találtuk ki, a mi elmeszüleményünk. Valamit megnevezni annyit tesz, mint egyféle egyetemes értelem részévé tenni, mondja Bruno Schulz. Nem csak az ókoriak voltak ilyen “együgyűek”, nekünk sem esik jól elektromos kisülést mondani, melynek hangjelensége visszaverődik nagy ferde felületekről, hanem zord villámok robaját a bércek közt. Nem akarunk másképp fogalmazni; meghódítjuk, felfedezzük a természetet, pedig mi is a természetben vagyunk, és a természet köszöni, megvolna a mi buzgó szándékaink nélkül is. De hát vannak szándékaink. Designszándékaink.

Kettősség, fogalmi axióma

Bármelyik használati tárgy leírható a funkció-reprezentáció kettőssége szerint. Mindennek – egy szögnek, egy épületnek, egy festménynek vagy egy alufelninek – van mindkettője, egyiknek sincs csak az egyik. És mind fenséges és funkcionális akar lenni, mind a kitüntetett figyelmünkért küzd és fél, hogy végül a szemétdombon vagy a múzeumban végzi, vagyis szomorú vagy dicső tárgyhalált hal. 

Elvesztjük a fonalat

A használati tárgyaknál a funkció egyértelmű. Egyértelmű, hogyan lehet velük élni és visszaélni, viszont nehéz határt húzni, meddig a használati tárgy, és honnét a tiszta reprezentáció. Mindig van funkcionális minimum, ez bizonyos, a szöggel alapvetően szögelünk, de van minimum a reprezentációban is, és az mindig gyorsabban, egyszerűbben fölfogható, mint maga a funkció. “Jaj de szép ez az izé, ilyen kell nekem is, de mire is való?” Az teszi nehézzé a témát, hogy míg a design organikus gondolkodás eredménye, a funkció mindig konkrét utasítás, kiáltvány, és mint ilyen, ideologikus és efemer – ha pl. már nem lesz autókra szükség, az autó funkciója-funkciói örökre történetivé és értelmetlenné válnak. Ki olvasgat szívesen lázas, dőre megfogalmazású kiáltványokat 100 évvel ezelőttről? Bezzeg a design? Ami nyilván a jól előadott funkció – mondhatjuk így? Nem. Ne is a funkcióból induljunk ki, hanem a reprezentációból. Abból, hogy aminek liturgiája van, amihez előadásmód társulhat, az reprezentáció. Reprezentáció, ahogy felvágom a halat. A reprezentálástól válunk gazdaggá, pedig a reprezentáció nem gazdag-szegény kérdés, a legszegényebb szerzetes a cellájában csuhában falat kenyérrel és vízzel maga akar lenni a Reprezentáció. És a céges reprezentációs pénzkeret, az pénzszórás vagy üzletszerzés? És mi van a malomkerék gallérral, aminek lényege a diszfunkció, vagyis a reprezentáció a minden, a funkió a semmi? Nem beszélve a divatbemutató-designról. A reklámok szerint a határ nagyon közel van, a pepsi-érzés egészen banális. Viszont amikor összetettebb a helyzet, elvesztjük a fonalat: pl. a bordás cukorka íze más, mint a simáé? Ha igen, hol a határ? És a rekreáció például funkció-e? “Aktívan, hatékonyan kipihenni.” De hogyan is? E-bikeon felfedezni egy hegységet, vagy delíriumban tengerparti szálloda balkonján nézni az eget? A reprezentáló egyén a rendőr előtt funkciót emleget, pedig mindketten tudják, az bizony reprezentáció volt. 

Próbáljuk megtalálni

Moholy: “A design az anyagok és folyamatok szervezése egy meghatározott funkcióhoz szükséges elemek harmonikus egyensúlyával.” Talán ismerősek az ilyesféle, funkciót és stílust dicsőítő szófordulatok, ahol a design, mint valami szuperhős, pompásan elrendez mindent. Ez a bauhausos történeti paradigma. Ha csak magukat a használati tárgyakat figyeljük: a Bauhaus mozgalom többszáz év ostoba díszítőkultuszának a végére tett pontot. Állítólag. Viszont ez még nem szüntette meg a kérdésünket, a funkció-reprezentáció tyúk-tojás-problémáját. Nem a funkció az első ugyanis, hanem a reprezentáció. Fontosabb, hogy valamit jelezzünk a tárgyhasználatunkkal, ez elemibb, mint maga a tárgyhasználat, azaz funkcióba csomagoljuk a reprezentációt. Sőt a funkció fogalma saját farkába harapó kígyó: miért legyen igényem egy funkcióra, ha a vele járó életérzést nem találom meggyőzőnek? Csak bemagyarázom magamnak, hogy kell, ha már egyszer fel lett találva? Lehet erőszak a disznótor funkciója? 

funkcionális érzéki csalódás

A trabant útfekvése kitűnő, gyorsulása kifogástalan. Ezt akkor írták róla, amikor a célközönségnek nem volt összehasonlítási alapja, legfeljebb egy másik trabant. És ezért ez így is van, nem lehet vitatkozni, ha nincs összehasonlítás, csak irodalmi jelzők röpködnek céltalanul – a vacak kunyhó barátságos otthon és a mogorva portás kedves bácsi. Az evolúció az igények finomodását jelenti, a “funkció” viszont már a kordé, a kunyhó és a trabant láttán is kijelentette, hogy nagyszerű, mint valami hosszú nyomorból visszatért politikai fogoly, aki mindennek csak örül. Hány siralmas lakótelepre mondták már nagyszerű építészek, hogy funkció így meg úgy! Ne dőljünk be – a “funkciót” mindenki ismeri, mindenki akar lakni és utazni. A szomorú tárgyak is vidámak voltak egykor, sőt, szomorúság csak bennünk van, és csak azért, mert különb megoldásokat is ismerünk. Tegyük hát le a funkció sanda fogalmát és fókuszáljunk arra, meg tudjuk-e mi a nagyszerű itt és most – a többit bízzuk a designerekre.

Igény

Először igénytelenek vagyunk, utána igényesek; aki nem tud késsel-villával enni, az igénytelen. De ez sem elég egyértelmű: mindenféle eszköz helyett állhat ott másik, más-más árnyalatot adva a reprezentációnak, pl. a halat sniccerrel is felvághatjuk, stb. Az autó személyszállításra való, de a kisvárosban hétvégén este sportkipufogóval lassan ötször-hatszor a főtéren a presszó mellett elguruló tuningolt sportkocsi funkciója első sorban a párválasztás. Funkciója a reprezentáció? Igen, és mindez a személyszállítással szétválaszthatatlanul olvad össze.

Nem terméket tervezünk, hanem reprezentációigényt

Hogy van ez? A tervező a funkciót akarná tervezni, aztán “rontja el” reprezentációs fűszerekkel, stílussal, diszfunkciós (díszfunkciós) cukisággal? Mert a cukiság nem funkció? Az a baj, hogy de. Adolf Loos volt a tankönyvi példa, milyen a nehézkes régimódi kilincs, és milyen a funkcionális. Most Loos egykori szándéka ellenére jelentem ki, hogy a díszes kilincs funkciója, hogy elbűvölten menjünk be az ajtón, a dísztelen kilincs viszont akkor is valamilyen, ha nem akar valamilyen lenni, hiszen minden kilincs valamilyen. Például geometrikus, vagy snassz, vagy finoman minimalista.

Minden tulajdonság csak addig fogalmazható meg, amíg vágyaink nyújtózkodhatnak: ha még nem találták volna fel a kereket, a húzókordék talpának síkosítása lenne kihívás. Ha a személyszállítás tekintetében nem képzeljük el, hogy 50–100 év múlva dróntaxival közlekedünk, és az autókra szánalommal és csodálattal fogunk tekinteni, mint most a hercegi hintókra, akkor érezhetjük, hogy a funkció fogalma attól is ködössé és zavarossá válhat, hogy nem vagyunk elég merész kérdésfeltevők.

Mit is szeretnénk? Például személyesen eljutni A-ból B-be. Viszont, mint korábban állítottuk, a funkció és a reprezentáció nem választhatók szét. Azért akarok jó autót, mert menő, és azért, mert elvisz A-ból B-be. Aki közlekedni akar, és abban a helyzetben van, hogy még nem találták fel az autót, nem vágyik rá, de mihelyt megtudja, szánalmasan szegénynek fogja tartani magát, ha neki nem lehet. Semmi sem változott, csak egy reprezentációhiány keletkezett. Ahogy összetettebbé válik a tárgyi környezet és a kultúra, nem az találja ki a tárgyakat, akinek szüksége van rá, mert ő nem is tudja, hogy szüksége volna rá, hanem helyette valaki más, vagyis hallgatólagosan, megelőlegezetten, a vágyak (reprezentációs tényezők) és a funkció figyelembe vételével. A tervező tudja, mindig a reprezentációigény van előbb, aztán a funkció tervezése, de mindegy is: ha elkészül egy új tárgy vagy egy új találmány, akkor azt állíthatjuk, ez válasz egy kihívásra. Ha létezik nagyobb kihívás, akkor lehet, hogy később az arra adott válasz el fogja söpörni ezt a választ. Vagyis az a kérdés, meg tudjuk-e találni a legnagyobb, legalapvetőbb kérdéseket, hogy azokra kereshessük a válaszokat. Lehet, hogy nem mindig kell eljutni A-ból B-be, mert el tudjuk küldeni a hologramunkat magunk helyett. Ha ez így van, az előző kérdésfeltevésünk már nem megfelelő, így az arra született válaszok sem kielégítőek.

A design szerepei állandóak, a társadalmi körülmények viszont változnak. A megrendelő világi vagy egyházi hatalmat képviselt régen, most a márkák vesznek át vallási és arisztokrata szerepeket – a megrendelés pedig bárhogy hangozzék is, a válaszok hasonlóak. Arisztokráciára szükség van, mert az a pazar példák reprezentációs terepe – maguk az arisztokraták persze lehetnek unszimpatikusak.

Ahogy az A-ból B-be jutós példánknál láttuk, létezik funkcionális minimum, életünk mégis reprezentálással telik el: reprezentálni nagyszerű, ráadásul elkerülhetetlen. A Reprezentáció megkérdezi, mi a nagyszerű, a Design megvalósítja, és ebben a Funkció csak egy tényező. Sőt, a reprezentáció szemszögéből a funkció néha elképesztően közönséges, mintha egy flörtölő párból az egyikük hirtelen azt mondaná: ondó. A vágyak megfogalmazása a design nagy dobása: inkább kérdezés és nem állítás, vagy állítva-kérdezés.

Ezért tehát a design, a reprezentáció és a jó kérdezés egyaránt fontosak – és ezzel bizony alaposan meghaladtuk a bauhausos funkció-design paradigmát. Hiába, száz év az száz év… a kép azóta sokkal izgalmasabb, reméljük, a következő allegorikus jelenetet egyszer megfesti egy eljövendő William Blake: Funkció és Design egymás kezét fogva ballagnak, és persze mindkettő azt hiszi, ő viszi a másikat a tutiba. Azt viszont egyikük sem sejti, hogy ott halad előttük a Reprezentáció, aki láthatatlan vezetőszáron vonja mendkettőjüket. Ha pedig valaki ránéz a kompániára, a Reprezentáció rögtön Funkciónak hazudja magát, vagy Designnak, a többieket meg nyilván letagadja.