Képfejtés, avagy a képi ábrázolás 4 módja

A képek jelentésének nincsenek nagyobb mágusai, mint a reklámok készítői: a remélt bevétel kiélesíti az alkotók érzékeit, a kreatívok által felkínált, a néző által bejárni kívánt út pedig az ötletesség, precizitás, lelemény jegyeit jobban mutatja, mint bármilyen más műfaj. Az az alaptétel, hogy ami az életben, a versenyszférában működik, az diktálja a szabályokat az elmélet számára – így tűnik jó ötletnek, hogy az elmélethez illusztrációnak reklámgrafikákat használjak fel. Voltaképp minden kép belefér az elméletbe – sokszorosított grafikák, festmények, fotók, bármi – de az egzakt halmazokat mégis a reklámipar, a médiamix termékei rajzolják ki a legszebben. Természetesen tiszta halmazok ritkán vannak, akár a 4 halmaz mindegyike jelen lehet egy képen, de az irányok mindig kivehetők.

Miért épp 4-es felosztás? Válaszom önkényes: ez az oktatási tapasztalatom. Képet elemezni olyan, mint verset elemezni, lehetetlennek tűnik, és nem is sikerülhet igazán, de az elemzés közben azért jöhet egy-két jó ötlet. A képekről nem jó beszélni, hiszen megértésük hamarabb és hatékonyabban megy végbe anélkül, hogy egy szót is szólnánk, sőt, még a végén félremagyarázzuk, vagy ami itt, az elemzéseknél a legvalószínűbb, nehezen találunk egyensúlyt. Vagy óvodásan didaktikusak, vagy fellengzősen érthetetlenek vagyunk. A képekről mégis azért jó beszélni, mert nem a képek a lényeg, hanem az út a képeken át: modellekként szolgálnak a képek által felkínált utak ahhoz, hogy mi vagy mások is hasonló üzeneteket tervezzünk, hasonló technikákat használjunk. Képeket lehet szelektálni tartalom, műfaj és még ezer más szempont szerint, ezesetben a szelekció csak részben alapul a kép technológiáján (tehát pl. azon, hogy egy akvarellt vagy egy szociofotót látunk-e), sokkal inkább a megértés folyamatát veszem figyelembe – ami egyúttal a képi üzenetek tervezéséhez is rálátást ad. Grafika-fotó-média-tipó – ez a négy halmaz. A reklámot a kép adja el. Minden először kép és aztán valami más – szöveges üzenet, folyamatábra, fotó vagy festmény, utalások és asszociációk szövevénye. Amikor képeket nézünk, elsőre minden értelmezés egyszerre lehetséges, utána a nem releváns utak a tudat alatt maradnak, a lehetséges megoldás pedig előbb válik érzelemmé, minthogy tudatosodjék, megfogalmazódjék. Képelemzéskor beszélhetünk stílusról, szerzőkről, mintha hű krónikások, koruknak emléművet állító szorgos bölcsészek lennénk, de ezúttal nem ebben van a vitamin. A percepcióról és a vizuális trükközésekről Gombrich óta sokan írtak, de most még csak ebben sincs a vitamin, nem erre fűzöm fel a gondolataimat.

9 éves voltam, amikor először vettem észre a nyomtatott képek hatalmát: a nagymamám kamrájában felfedeztem egy méter magas stóc nyugatnémet újságot, és amiből szabad volt, kivágtam képeket. Nem tudtam megmondani, miért és mi szerint gyűjtöm őket, szerepet játszhatott a kivágdosásban az is, hogy a szürke 80-as évek elején a színes és profin elkészített képek nehezen hozzáférhető csemegének számítottak. Valószínű, hogy nem feltétlen a fotón vagy grafikán látható “végső megoldás” volt az érdekes, hanem a folyamat, ahogy az agy hozzájut a jelentéshez. A félreértések, félreértelmezhetőségek érdekesebbek, mint maga a kép. És az eltávolítás, a kivágás is fontos, hiszen ezeket egy üres füzetbe ragasztottam bele, ez a füzet a minap került a kezembe. Lássuk, hogyan boldogul a kép önmagában, kontextusától megfosztottan! Csak a kép és én, csak a reklám és én. Pontossabban, a mémmé, szimulákrummá vált izé és én. Ahogy a befogadó végigfejti a lehetőségeket, a kimondhatóhoz képest sokszoros sebességgel, míg le nem horgonyoz egy legkedvesebb, legvalószínűbb verziónál. És ha még azt is hozzávesszük, hogy valaki 9 vagy épp 6 vagy 4 éves, nem feltételezzük, hogy fogalmilag készen állna értékelhető magyarázatra, mit jelent neki ez a kép és mire emlékezteti: hiszen a szimbólumfejtés lépcsői szavak nélkül is készen állnak a használatra egy négyéves számára is. És most legyünk bár 4 vagy 40 évesek, lássuk a 4 irányt (minden kép forrása: https://www.luerzersarchive.com):

1. grafikus irány: rajzi alapú, éles határvonalakkal tagolt felületeket használ első sorban, hagyományos grafikai vagy festészeti technikákra alapoz, a rajzi fogalmazás adja a lényegét. A grafikatörténet bármelyik találmánya érdekes lehet itt, autentikus elődöket keresünk és találunk, még akkor is, ha ilyenek nem léteztek sosem. Minden találmány az alkotás eszköze, ami formákat képes lekövetni, metszetektől litográfián át festészeti gesztusokig. A grafikai stílus jellemzi az alkotót, a trendet, a megidézett korszakot is. Kiragad a rámenős, tárgyiasult közelítések közhelyeiből és belevisz a látszólag nagyon szimpla, szögegyszerű, de pont emiatt a fogalmak tisztaságát minimalista utakon ábrázolni képes világba. Vagy ellenkezőleg, az elképesztően részletgazdag képi leírásokba. És épp amikor már egy kortárs művészeti galériában érzi magát a szemlélő, akkor kapcsol be a dekódoló berendezés, ami a reklám céljára irányozza figyelmét.

2. fotó irány: a dolgok tényszerűsítése, a fény és a szenzorok irányított, de automatikus munkája objektív szenvtelenséggel ruház fel minden fotót. A fotó akkor sem hazudik, ha manipulálják: amíg fotónak mondható, objektivitását – a megölt pillanatot – megtartja. A mi érzelmi attitűdünkről, megindultságunkról nem a fotó tehet, de pont a pillanat tényszerűségének hangsúlyozása, hogy ez a pillanat, ez az esemény tényleg így történt, ez teszi drámaivá a fotót. Vagy hogy így történhetett volna. A manipulált fotó valósága is valóság! Az az érdekes, hogy a 3D érzékelése is a fotóhoz tartozik, az agy egy realitásérzés-szint fölött ignorálja, hogy igazi vagy nem-igazi világ lenyomatával van-e dolga. Nem érdekes, hogy kitaláció és hogy ki találta ki. Ennyit a valóságértelmezésről, de a lépték is a fotóalapú képek fegyvere, a szinte lehetetlen megjelenítésmódok mind a fotókhoz tartoznak: működnek a mikrokozmoszok közti átugrási lehetőségek. A mikroszkópfelvételektől a makrofotókon át az űrteleszkóp-léptékig. És működnek a dokumentumok, a kérkedően valósághű sztorik, a magánmitológiák és a szuperhősök mesevilága is. Máshogy hamisak a realista fotók, máshogy a mitológiai allegóriák és máshogy a szokásos “hamis elbeszélések”. Számunkra a fotóelőadás időtartamáig mind érvényesek és igazak lehetnek.

3. tipó irány: a betűk képek is és olvasmányok is. A font egy kitalálható karakterre utal, a neve is mutatja: Character. A karakternek stílusa, helyzete, célja van. Levakarhatatlanul rárakódtak jelentésrétegek, és közben az olvasás lehetőségét is szabályozza. A tipográfusnak van egy élethelyzete: aszfaltra görnyed, csipesszel rakosgat apró tárgyakat, autók fékcsíkjait pakolássza photoshopban. A megnehezített, beszabályozott olvasási körülmények belevisznek a képbe, eggyé kell válnunk az írás anyagával, ha meg akarjuk érteni. Amint megértettük, a kép jelentéssé válik és mint kép megszűnik, ide-oda kapcsolgathatjuk az agyunkat. A betűk csonkolása, elvétele, a pozitív-negatív játékok, a betűk befogadó teste, épület-jellege mind újabb asszociációs mezőket nyitnak meg. Talán sosem unjuk meg a didaktikus alaphelyzetet, hogy nagybetűs, banális vagy félreérthető szöveges állításokat teszünk egynemű háttér előtt. Ezek vagy szövegművészeti remekművek és így a koncept art részei, vagy alpári módon egyszerű, fogyasztásra buzdító utasítások – egy hajszál választja el a kettőt.

4. media irány: a képek médiafajták közt közvetíteni képes eszközök, ilyen módon magyarázatot kapunk arra is, miért nem érvényes itt a multimédia kifejezés és miért olyan rokonszenves az intermédia kifejezés. Nem az a lényeges, hogy hányféle médiatípust látunk a képen, vagy hogy minél multibb a média, annál jobb, hanem a folyamatjelleg: vagyis az, hogy a folyamatos technológiai fejlődéssel a tárgyak utalásokká válnak, elveszítik fizikai önmagukat és mint mémek válnak folyamatok fogaskerekeivé. Azt is mondhatjuk, a media jellegű képeken nem azt látjuk, amit, hanem annak másolatát, szimulákrumát, vagyis olyasvalamit, aminek nincs eredetije, csak egy mém. Persze az is lehet, hogy ez nem igaz, és igenis valóságos tárgyat látunk, de akkor meg a tárgy és jelentése(i) közt fogunk érzékelni egy feloldhatatlan űrt, paradoxont, sőt, több egymásra stócolt paradoxont együttvéve. Vagy egymáson, vagy egymásba fűzve állnak a jelentések, és addig érvényesek, míg benne vagyunk megértésük folyamatában. Tehát a folyamat a minden, a tárgy magában semmi. Átöltözőművészet. A tárgy illúzió, ami (akár a katolikusoknál a szent edény kifejezés) képes betölteni egy szerepet az allegóriában. Mert a média-irányultságú képek allegóriák: mihelyt a tárgyat (a kép tárgyát) dekódoltuk, már el is veszítettük, mert észrevettük, hogy “hamis” az anyaga, észrevettük idézet-voltát, és azon kapjuk magunkat, hogy a ravasz alkotó még a potmétereket is finomhangolta, hogy félreértésünk maximális lehessen. A képi jelentések pedig azért képesek kioltani egymást, mert különböző médiákból érkeznek, vagyis egy folyamatábrát rakunk a valóságra, egy blaszfém zsánerképből készült graffitit használunk sörreklámra, és akkor vagyunk igazán otthon, amikor sehol sem vagyunk, vagyis az intermédiában.