időutazás

Van három témakör, amiket egyszerű összefűzni: a technológiai alapok fölvetnek problémákat és megoldásokat, ezeket mint lehetőségeket használják a designerek, és vagyunk mi, fogyasztók, akiknek adott a befogadóképességünk, a trendlátó szemüvegünk. Először néhány keresetlen tárgyat mutatok be a kedves olvasónak: egy cipőt, egy órát, egy autót és egy sört. Az érdekesség ezúttal egy váratlan szempont kiemelésében lesz.

futócipő

Senki nem tudja pontosan, milyenek az ufók, az ufóesztétika a 30-as évek óta saját történelmet írt. Mindenesetre könnyen lehet, hogy az ufók nagyon gyorsak, izgágák, ügyesek, vagyis olyanok, mint a sportolók. A futócipők pár évtizede azon igyekeznek, hogy ufósnak tűnjenek, olyannak, amit képtelenség normális földi lény lábbelijének tekinteni, hiszen nem is normális teljesítményekre képesek, hanem csak úgy repítik viselőjüket (szó szerint, Nike VaporFLY, Pegasus). Vagyis az időt annyira kell felpörgetni a futócipők körül, amennyire csak lehet. A színek, anyagok, forma legyen minél idegenebb, nehogy földi lényekre emlékeztessen. A gyorsan változó stílus, a műanyag idegenszerű formavilága és a rövid élettartam mind ezt a pörgetett életet fémjelzik: a futók aktivitását és a cipőjük tiszavirág-életét.

ufó futócipő

luxus karóra 

A divatékszerek pörgős, csapodár, kiismerhetetlen világa ellen intézett támadásnak is felfoghatjuk: a karakán karóra, ami bár az idő múlását mutatja, küllemében a megállított, megkövült időre utal – életre szóló ajándék… lám, milyen melankolikus és lassú, ahogy a generációk váltják egymást, de az óra élete, anyaga és stílusa még ennél is jóval kimértebb – szinte érzékelhetetlenül belassul az idő, ha egy luxus karórához közelít.

időtlenség órája

sör 

A sör esetében az időt, mint a lasszót messzire vetjük ki, minél messzebb és visszafele. “Több száz év tudása egyetlen palackban”, ám az evolúciós tanmese végén ott áll valami, ami beilleszti a gyors és mai dolgok közé, akár focilabda, akár tréfás fiatal társaság, vagyis az idő egyszer a lassan hömpölygő folyót, majd a folyóban gyorsan és ügyesen úszkáló életrevaló lényeket jeleníti meg.

legrégibb új sör

Fiat 500

Egy kicsi, cuki és egykor kissé kényelmetlen autó visszavisz a múltba, és ott is tart; megesket, hogy eztán mindenkinek azt hirdeted, a 60-as évek volt a legszebb, retikül alakú négykerekű városi dobozkákkal. Milyen is volt az olasz 60-as évek? Ez most nem olyan fontos. Konstruáljuk újra, és íme, most már a mi, 60 évvel későbbi 60-as évekünk lesz az igazi – így versengenek egymással a 60-as évekek, és a Fiat csapat színeiben induló versenyzők a legjobbak közt vannak. Úgy megyünk vissza, hogy itt maradunk, és ezt az egészet a designnak köszönhetjük.

lehet nekem is saját 60as évekem

Technológia.

Valamit fölfedeztek. Ha tudós vagy, utánajársz az eseménynek. De miért lennél tudós? Megvárod, amíg termék lesz belőle, és neked elég, ha akkor fedezed fel. Egyébként is, a dolgok úgy egyszerűsödnek, hogy egyre bonyolultabbak, kezelésük szakembert igényel, mi meg élethosszig-továbbképzésen résztvevő szakemberek vagyunk – az ókor embere irigyelhetne is, nem is. A szakember–fogyasztó immár grafikus és programozó is. Néhány éve tanítok egy tantárgyat, nyomdatechnológia a neve, de folyton azon kapom magam, hogy már megint csak maga a technológia érdekel, nem bírok a tantárgyra szűkíteni, mert nem is nagyon lehet. Hiszen szakember vagyok, mindenhez is értek. Ha hegedülni szeretnék, tíz évet kellene gyakorolnom, bezzeg ha technológiai megoldást keresek, gátlástalan megértővé, kombinátorrá, tudóssá válok, és hamar megtalálom a megfelelő technológiát vagy szakembert. De nem csak a technológia megértése ilyen furcsa, hanem az oktatása is: miért van például, hogy “a technológia” az olyan, hogy csak önmagával alkot egészet, és minden magyarázat újabb technológia ismertetésébe torkollik, míg körbe nem érünk? Egyelőre hagyjuk meg ezt költői kérdésnek. Mert ennél furcsább szerintem az, hogy újra és újra arra kell rájönnöm, minden fel volt már találva, csak más-más kombinációban – vagyis a találmányok, újdonságok más-más helyen, más arányban tartalmazzák nagyjából ugyanazokat a rég evidens összetevőket. És emiatt mindent 100 éven át találnak fel. Hogy konkrét legyek, a PVC-t 1829-ben állították elő először, az első értelmes dologra pedig 1929-ben használták, mondhatni, akkor találták fel a PVC-csövet. A technológiai alapok biztosítják tehát, hogy egyáltalán legyen mit megtervezni, de a felhasználók többnyire csak a marketingbe/trendbe öltöztetett terméket értik meg, azt képesek azonosítani, arra vágynak, az fejezi ki státuszukat stb. A technológiai megoldás csak egy dolog, a megoldás kommunikálása, az egész folyamat levezénylése, tárgyiasítása egy másik. 

Design. 

Egy társadalmi állapot, amikor képesek vagyunk élni a lehetőségeinkkel, képesek vagyunk összekötni a szükségleteket a lehetőségekkel. Nem kényszer, csak lehetőség. A sok lehetőségből az egyik jobb a többinél, de még az sem szükség, választható korábbi lehetőség is. A jó design tervezésekor nem tilos semmi, legfeljebb nem ésszerű – minél több a lehetőség, annál nagyobb az esély valami még jobbra. Mihelyt kényszerről beszélünk (akár a határidő, a gazdaság, a korlátozott lehetőségeink miatt) már sérülnek az alapelvek és már nem design a design. Ilyen a fel nem ismert lehetőség is: a design beszűkítése, tagadása.

Kultúra. 

Itt természetesen most elsősorban tárgykultúrát kell mondanom, ráadásul a művészetfogalmat gondosan leválasztottuk a designról jó előre, hogy ne okozzon fölösleges fejtörést, most azért mégis meg kéne húzni legalább hevenyészve a határokat. A szöveges kultúrát például hova soroljuk? Jó esetben azt mondhatjuk, a mai állás szerint, hogy minden/bármilyen szöveg lehet irodalom, illetve, bármilyen szöveg első olvasatra irodalmilag értelmeződik, hangok és ritmus és asszociációk, és csak utána jön a helyzet felismerése és a szöveg helyzetbe illesztett megértése. Viszont ez, a felismert és helyre tett szöveg meg teljesen olyan, mint a design, az olvasó azt firtatja, mennyire van jól odatervezve, mennyire gazdaságos és milyen a stílusa. És itt most még csak szövegről volt szó. Ugyanígy eljátszhatunk a képiség, festőiség gondolatával is, megértve, hogy lám, ott is létezik design-gondolat, és e logika mentén a kultúrát (mi, az okosotthonok, okosautók és applikációk nagy kedvelői) abszolút képesek vagyunk design-szemmel nézni. Sőt, saját magunkat is designtárgynak tekintjük: amilyen edzésre járunk, olyan alakformáláshoz, izomcsoportokhoz jutunk el. Saját design-testtel, jól tervezett szövegek és képi világok közt navigálva, művészetmentesen is eléldegélhetünk, mindenütt jóltervezett dolgokat fogyasztva vagy talán odaillőbb hasonlattal: szemezgetve mindenből a hozzánk méltó trendet.

design utaztatta tárgyak

A kultúra primátusa.

Mit mondanak a régészek, amikor egy érdekes várost kiásnak? Azt mondják, kultúra. Kréta-mükénéi, másmilyen, de a végeredményre kíváncsiak, mit tett le a civilizáció az asztalra, ami design és technológia is lehetne számukra, de mégsem. A Harappa-kultúra padlófűtését azóta hányszor találták fel? Mégsem azt mondjuk, mennyire technologizáltak voltak ők, hanem, mennyire kulturáltak voltak. (“Mi már kulturáltak vagyunk, például nem eszünk egeret”)

Iparművészet.

És az alapfogalommal is probléma van: biztos, hogy ezt kell mondanunk: design? Régebben iparművészetet mondtak, de elhagyták, talán azért is, mert sem az ipar, sem a művészet nem passzol. Mi a baj az ipar szóval? Az, hogy gazdasági jelentése van és nincs benne tervezés. Ezen azt értem, egy példával mutatva meg, hogy magával a termeléssel foglalkozik és nem azzal, mit és miért és hogyan termel. Minél közvetettebb az érintkezés a társadalom vezetői és vezetettjei közt, ez annál nagyobb probléma, és az “iparművészet” eredményei annál furcsábbak. Voltak korok, amikor – múzeumi sétákon láthatjuk – ereklyetartókban és díszes eszcájgokban, fegyverek véseteiben öltött testet az iparművészet. Képzeljünk el most egy egész távoli példát: mintha egy vezető célja az lenne, hogy egy pusztába sportstadionokat építsen, egymás mellé többet is, valamilyen megfontolásból. Épp az ülőhelyek beszerzésén van a sor, és háromféle megoldás kínálozik: egy kínai, egy dán és egy magyar székfajta. A kínai olcsó, viszont puszta másolata, majmolása valami korábbi széknek, és mint ilyen ergonómiailag stb teljesen esetleges, a dán nagyon jó, időjárásállóságban tesztelt és garanciális, viszont elég drága, a magyar pedig e korábbi kettő sajátos keveréke. Ergonómia és esztétikum természetesen számítanak, a döntés mégis a beruházáshoz mérve születik meg, és nincs közvetlen hatása a designra, pláne, ha a döntéshozó más megfontolásokat is szem előtt tartott, amikről mi nem tudhatunk. A közvetettség itt a probléma, az, hogy a beszerzés, mint visszajelzés, hogyan hat vissza a fejlesztőkre. Mert az ipar itt úgy fog nőni, változni, hogy nem a termék minősége, tulajdonságai lesznek az egyedül mérvadók. Mert ha pl. én magam szeretnék stadiont építeni és bemennék a székboltba vagy találkoznék a székügynökökkel, a döntésem képes lenne egyedül a jó tulajdonságokra és garanciákra szorítkozni, és az árértékarány megállapításánál a visszajelzésem egyértelmű jelzés lenne az ipar fejlődése felé is (lám egyszerre 50 000 egyforma eladott szék, nosza, fejlesszünk még ehhez hasonlót!). 

Ja, és a művészetről, ha lehet, most ne is beszéljünk, az másik dimenzió, annyira távol áll minden művészetfogalomtól egy iparművészeti múzeum vagy stadion. A két fogalom közt tehát ne keressük sem az ipart, sem a művészetet, viszont tágítsuk ki a designfogalmat, amennyire tudjuk, hogy beleférjen minden, amit szeretnénk! 

Köztes sáv.

A technológia hasznosuló tudomány. Minden technológiai képesség a tudományos gondolkodás gyümölcse. Tudomány és kultúra, e két óriási dolog közt pedig a hártya, a közvetítő sáv lenne a design. A két szélső fogalom (tech és trend) elég világos, de ami közte van, az nem: mi az pl., ami már épp design – mi lehet az a legegyszerűbb dolog? Az ék-egyszerű alkatrészek, amiket már az őskorban is használtak, nem inkább alapegységek, nem pedig konkrét design-termékek? Egy csudát. Egy gyűrű, egy drót és egy golyó is lehet nagyon bonyolult, sajnos nem tudunk határt húzni. De nem csak ez a baj, mert a design halmazállapotát is lehetetlen meghatározni: néha tárgyak, eszközök, néha kezelői felület, szlogen vagy dallam vagy egy furcsa ékszer. Néha csak az a lényeg, hogy a legújabb anyagok, néha meg kő, fa és agyag. Néha nagyon drága és sok évig készül, máskor egy kétperces ötlet snassz módon, mégis megold egy problémát. Néha minimál, néha fluxus, posztmodern vagy gadget – és ilyenekből lesz a kultúra, trendek áradata. A két szélső fogalomkör, amik közé szeretném a designfogalmat elhelyezni, állandóságban fogant, befejezett és igazolt eredményeket mutat fel: a technológiai alapokat a tudomány biztosítja, a trendek pedig a kultúra termékei. A tudomány csak bizonyított elméleteket használ fel, a kutúra meg csak a nyilvánvalóvá, megjeleníthetővé vált jelenségekből indul ki. E két állandóság súrlódása lenne a design? Mi súrlódik és hova?

Próbáljunk meg visszatérni a termékek szűkebb világába, mielőtt elvesznénk a filozófia útvesztőiben. Mit tudunk tehát? A három témakör három mód: a technológiáé sokágú, komplex, szabványszerű. A design konkrét megvalósítás egy technológiai lehetőségre, a trendi végtermék pedig már a társadalmi kontaktfelületekkel is föl van szerelve. (Költői kérdés: ezt az összetettséget képes lehet-e megtanítani egyetlen egyetem?). A design fogalomkörében épp most vergődünk mi, igyekezvén megőrizni méltóságunkat, a harmadik mód fogalomkörei meg vagy a múzeumokból érkeznek (“Harappa kultúra”), vagy oly efemerek és változékonyak, hogy jobb őket rábízni fiatal szakértőkre (“dubstep”).

Sűrűsödő idő.

Technológia, design, trend – ez egy fokozás, időben egyre szűkülő intervallum: mint korábban írtam, mindent “100 évig találnak fel”, a design jó esetben akár több évtizedig is életben maradhat (és halála előtt klasszikussá lesz, mint egy szivar alakú Jaguár vagy egy Milton Glaser plakát), de a trend aktuálisan csak pár évre, hónapra vonatkozik. Sejthető, mi a lényeg: szertnénk egyetlen, saját életbe sűríteni az élményt, hogy oly sok mindent feltalálunk, hogy pont most alakul át minden és jóra fordul, és a sok utcán heverő téma, félgyártmány egyszerre elkezd dolgozni nekünk. (“Fausti pillanat, örök maradás“, “Állj meg, pillanat“) Hogy ez hányszor ismétlődött már, most nem érdekes: “Azért maradunk fenn, mégpedig kreatív lényként, mert lényegi képességünk »nemet« mondani a valóságra, vele párhuzamos képzelmeket építeni, megálmodott, megparancsolt, remélt »más- ságokat« a tudatunknak lakóhelyül.” Ha családi hasonlattal élünk, a nagymama az, aki a család tiszteletéről gondoskodik, ódivatú és nem találja a helyét a túl gyorsan változó környezetben, ő a technológiát szimbolizálja. Az anya a design, aki konkrétan viszi a hátán a dolgot, a lány pedig, aki “csak szép”, ő a trend.

Hasonlat: az autó egy négy kerekű iparművészeti múzeum, magán hordva elődjei kliséit, történetének berögzött megoldásait megbízható kivitelben (technológia), a termékszéria (pl. BMW M3-széria) egy kijelentés, katekizmus, elvárt forma és tulajdonságok (design), ami finoman változó koncepció mentén újul meg (válik trendivé) időnként. 

Időutazás.

Mi lett tehát a tanulság, mi a design szerepe a másik kettő közt? Alighanem az időutazóé, pontosabban időutaztatóé: sűríti a ritka időt, máskor ritkítja a sűrűt vagy igyekszik megállítani vagy valahogy adagolni. A szó: “korszerű” ezt pontosan fejezi ki: használd a tárgyat, és utazz vele egy másik korba (sőt, sorsoláson nyerj egy utazást, és valóban, fizikailag és teljesen is szakadj ki a mostani időhelyzetedből). Vagyis a két nagy fogalom – technológia és trend – közt a design az időkapcsoló, netán a kuplung. Nem az a lényeg, hogy mikor mennyi űrhajót, műholdat lőnek ki, mert minden eszköz működése felbontható banálisan egyszerű folyamatok, megoldások láncolatára, tehát mindegy, mit mikor “találunk föl” – az érdekes mindig az, hogy történelmünknek minél nagyobb részét tudjuk bebarangolni velük, mert utazni élvezet.